A szakszervezetek helyzete Magyarországon

Magyarországon a nemzeti-konzervatív kormány hivatalba lépése óta szinte naponta fogad el gyorsított eljárásban új törvényeket, visszavon régieket. A szakszervezetekkel gyakorlatilag nem konzultál, annak ellenére, hogy köteles lenne minden olyan kérdésben egyeztetést folytatni, amely a gazdaság és szociálpolitika, különösen a munkaügyi törvényalkotás szempontjából alapvető jelentőségű1. Lehetséges, hogy ez az eljárás nem csak a kormányzati arrogancia jele, hanem a szakszervezeti mozgalom néhány gyengeségére, a szakszervezetek egyre csökkenő társadalmi jelenlétére is rávilágít.

A munkavállalói érdekvédelem helyzetéről

Aligha vitatható a szakszervezetek politikai szerepe és társadalmi beágyazottsága a rendszerváltozás időszakában. Ebből kifolyólag és ügyes stabilizációs politikájuk révén a szakszervezeti szövetségek több mint 20 éven keresztül meg tudták tartani politikai befolyásukat a munkaügyi, gazdadásági és szociális törvényalkotás terén az államilag intézményesített szociális párbeszéd keretében. Az országos szintű konzultáció terén a szakszervezetek a legutóbbi időkig stabilnak és erősnek tűntek.

Krén Ildikó húsos demonstráción

A szakszervezeti szövetségek erejét a kollektív szerződések száma vagy súlya, a taglétszám nagysága vagy a sztrájknapok száma alapján azonban nehéz lenne meghatározni. Kevés olyan kollektív szerződést kötöttek, amely lényegesen többet tartalmaz a törvényben meghatározott minimális szintnél. A taglétszámra vonatkozóan pedig jelenleg csak - egymástól igen eltérő - becslések vannak. A szakszervezetek reprezentativitását a taglétszámra vonatkozó önbevallások és az üzemitanács-választások alapján állapítják meg. A szociális partnereknek jó oka van arra, hogy a számokat titokban tartsák, valódi erejüket nyilvánosságra ne hozzák. A becslések szerint a 90es évek óta a taglétszám fokozatosan csökkent, az akkori 40%-os szervezettségről mára 12% ra.

Már a korábbi kormányok is csak ritkán engedtek a szakszervezetek követeléseinek, de a társadalom számára legalább az illúzióját meghagyták annak, hogy biztosítják számukra az OÉT keretében a társadalom-alakító együttdöntés lehetőségét. Ez azonban mára szinte csak az ünnepnapok és hosszú hétvégék szabályozásánál érvényesül.

Tény, hogy a szakszervezeteket a tervezett törvénymódosításokról korábban is csak ad hoc jelleggel és általában igen későn tájékoztatták. Konzultációra leginkább akkor került sor, ha a mindenkori kormány ebből politikájának további legitimálását remélte. A törvényi kezdeményezések módosítására a szociális partnerek kritikája alapján csak ritkán került sor. Az OÉT szerepét azonban soha nem kérdőjelezték meg, és minden közreműködő érdeke volt, hogy a szociális partnerség szereplői változatlanul megmaradjanak.

A szakszervezetekkel ellenséges és autoriter jobboldali nemzeti kormányzat hatalomra kerülésével szükségessé vált a szakszervezeti munka új formájának kialakítása, hiszen belátható, hogy a kormány a munkavállalói érdekvédelem minden gyengeséget kíméletlenül kihasználja.

A szakszervezetek gyengeségének lehetséges okai

• A szakszervezetek elszegényedtek. A rendszerváltáskor kárpótlásként kapott vagyon döntő részét felélték, hiszen apparátusuk fenntartásának költsége magasabb volt, mint a tagdíjakból származó bevételek. Elkerülhetetlennek látszik a szakszervezetek finanszírozási alapjainak újragondolása.
• A szakszervezetek rendkívül szűkös személyi és tudományos forrással rendelkeznek, ami nem teszi lehetővé, hogy proaktív javaslatokkal járuljanak hozzá a munka világának alakításához, illetve kompetens módon hallassák hangjukat a társadalmi fejlődéssel kapcsolatos kérdésekben. A javaslataik érvényesítése érdekében folytatott stratégiai PR és lobbi munkánál különösen hiányoznak az ilyen jellegű kapacitások. A szakszervezetek tulajdonában lévő kutatóintézetek, illetve stratégiai kérdésekért felelős osztályok már régen nem léteznek. Velük együtt megszűnt a gazdaság, a társadalom és a munkaerő-piaci politika szisztematikus elemzése is.
• A szakszervezeti központok általában igen gyengén kötődnek vállalati szinthez. Az államszocializmus központosított irányításának negatív tapasztalatai a rendszerváltás után átfogó decentralizáláshoz vezettek. A vállalati szakszervezetek önálló jogi személyekké váltak, melyek szabadon csatlakozhattak ágazati szakszervezetekhez. Ez utóbbiak is önálló jogi személyiséggel rendelkeznek, csakúgy, mint a szakszervezeti konföderációk. Ennek eredményeképpen óriási a távolság a vállalati bázis és a szakszervezeti szövetségek/konföderációk között és az interakció, a kommunikáció csak korlátozott mértékben működik. A vállalati szakszervezetek sok esetben tudatosan önállóan, illetve akaratuk ellenére magukra maradtan működnek.
• A kialakult pluralizmus gyengíti a mozgalom egészének konfliktuskezelő képességét. Gátolja a közös fellépéseket és a szakszervezeteket verseny helyzetbe kényszeríti, a rivalizálások fékezik a munkáltatókkal szembeni közös fellépést. Az 1990-es évek elejéhez képest a körülmények lényegesen javultak ezen a téren, bizonyos kérdésekben tartalmi egyeztetések is előfordulnak. A közös célkitűzések hosszabb távú stratégiai végrehajtása azonban inkább kivételnek tekinthető, erre csak a szakszervezetek ifjúsági szervezetei említhetők pozitív példaként. ?
• A munkaügyi kapcsolatok rendkívül erőteljesen intézményesítettek. A szakszervezetek a rendszerváltás során jelentős mértékben járultak hozzá, hogy a munka világa nem vált teljesen szabályozatlanná és olyan munkaügyi kapcsolati rendszer alakult ki, amely némiképp enyhítette az átalakulás súlyos hatásait. A Munka Törvénykönyvét a kelet-európai viszonyokhoz képest viszonylag munkavállaló-barát módon alakították, és a szakszervezetek alapvető jogait háromoldalú konzultációban biztosították.
  A paritásos ágazati bizottságok az ágazati szintű szociális partnerség formái. Az intézményes kereteket, a pénzügyi és a személyi forrásokat a munkaügyi kapcsolatokban illetékes minisztérium biztosítja. Ezek a bizottságok az európai követelmények alapján a csatlakozás előtt kerültek kialakításra.
• Sok szakszervezet apparátusa függ az állami támogatásoktól. A különböző kormányzatok hallgatólagos egyetértésével a munkavállalók általános továbbképzésére, az üzemi tanácstagok oktatására, munkaerő-piaci támogatásra vagy hasonló célokra biztosított meghatározott felhasználású projektforrásokat az egyes szervezetek fenntartására fordították. Az „idegen célú” forrásfelhasználással az állami finanszírozó jóakaratától való függőség alakult ki, amely előtt bizonyára ismeretes a pénzeszközök felhasználásának gyakorlata. De éppen ez a függőség korlátozza most a szakszervezetek nem kis részének mozgásterét és tiltakozási lehetőségeit.
• A szakszervezetek önmagukat elsősorban a tagság számára szolgáltatásokat nyújtó intézményeknek tekintik. Nem kevés szakszervezet a munka világában egyfajta „biztosító egyesületté” vált. Ez persze nem kizárólag magyar probléma, de alakítja a jelenlegi hazai szakszervezeti mozgalmat is. A tagdíjbevételek egy részét a tagság ajándékok formájában kapja vissza. A szakszervezeti tisztségviselők munkáját, mint szolgáltatást csak nagyon kevesen támogatják társadalmi munkában a tagság soraiból. A tagok elsősorban segítséget várnak, és a közös ügy érdekében nemigen hajlandók társadalmi munkát vállalni.
• Általában az emberek nagyon ritkán élnek a társadalmi életben való részvétel terén meglévő alapjogukkal. A magántulajdon védelme alkotmányjogilag primátust élvez a köz érdeke előtt. Az államosítás tapasztalatainak következményeként 1989-ben a magántulajdont alkotmányjogilag igen messzemenő védelemmel látták el. A német alkotmányban meggyökerezett elv, mely szerint a magántulajdonnak a közjót is szolgálnia kell, Magyarországon ebben a formában nem létezik. A participáció ezért Magyarországon inkább a gazdasági fejlődésben való részvételt jelenti, és kevésbé a politika alakításában való részvételt.
• A munkahely elvesztésének félelme és a munkáltatói nyomás óriási akadályt jelent a munkavállalók szakszervezeti aktivitásának kialakulásában. E félelem Magyarországon éppúgy megjelenik, mint más országokban, ahol a munkaügyi kapcsolatok hasonló formában dereguláltak, és csak kis mértékben tér el a fejlett szociális piacgazdaságoktól.
• A Magyarországon széles körben elterjedt társadalmi „atomizálódás” megnehezíti a kollektív megmozdulásokat. A közösségi tudat Magyarországon megtanulta, hogy a társadalmi szankciókat csak a saját érdekek egyéni képviselete zárhatja ki. A kádárizmus szlogenje: „aki nincs ellenünk, az velünk van” a mai napig hat.
• A fent felsorolt elemek alapvetően meghatározzák a szakszervezetek kimondottan gyenge mobilizációs képességét, és messzemenően korlátozzák társadalom-formáló mozgásterüket. Nem lennénk igazságosak azonban a magyar szakszervezetekkel szemben, ha nem ismernénk el, hogy a régió többi országához képest az elmúlt 20 évben a szociális háló töredékeit részben meg tudták őrizni. A szakszervezetek erőssége, hogy kemény feltételek között is újra tudják pozícionálni önmagukat. Az újragondolás, egy új stratégiai irány kidolgozása mára szükségszerűvé vált.

Az új irány tézisei

Kétségtelen, a szakszervezetek manapság egyre inkább lendületbe jönnek. Ezt mutatják a különböző tiltakozási formák, beadványok, állásfoglalások, bírósági keresetek, stb., amelyeket 2010 őszétől kezdeményeztek. Nem látható(k) még azonban olyan stratégiailag megfogalmazott koncepció(k), amely(ek) felvázolná(k), hogy a szakszervezetek hogyan növelhetnék társadalmi-politikai befolyásukat, és hogyan erősíthetnék meg a vállalatokon belüli tárgyalási erejüket.

1. Szó szerint egzisztenciális kérdés, hogyan lehet megállítani a források és a tagság csökkenését, illetve azt növekedésre váltani. Ehhez végig kellene gondolni, hogyan lehetne összhangba hozni a tagságnak nyújtott szolgáltatásokat a proaktív érdekképviselettel. Meg kell vizsgálni ennek kapcsán azt is, hogy a szakszervezetek hogyan függetleníthetik magukat az állami támogatásoktól. (A nemzetközi szakszervezeti mozgalomban irányelv, hogy a források maximum 33%-a származhat külső támogatásokból.)
2. A szakszervezetek, különösen szakszervezet-ellenes környezetben, elsősorban akkor működhetnek sikeresen, ha a munkavállalók önkéntesen csatlakoznak hozzájuk, és készek arra, hogy közösen, szolidárisan kiálljanak saját érdekeik mellett. Ezt a kiindulópontot újra egyértelműen hangsúlyozni kell. A kérdés: hogyan lehet újra elindítani egy olyan munkásmozgalmat, amely öntudatosan és autonóm formában támaszkodik a demokratikus együttdöntésre és azt a tagok bevonásával képes érvényesíteni is - a vállalati és politikai közélet színterein egyaránt.
3. A szakszervezetek önértelmezése szempontjából is fontos, hogy stratégiailag foglalkozzanak azzal a kérdéssel, hogy az erős érdekképviselet célkitűzését mennyire szolgálja, ha folytatják a kormánnyal az intézményesített szociális párbeszédet. Nem kellene-e inkább saját erejükre támaszkodni, az érdemi kérdésekre koncentrálni, hogy ezzel a munkavállalók szemében újra az ő érdekeiknek valódi képviselőjeként és ne a politikai elit részeként jelenjenek meg.
4. Az együttdöntés kérdéseit a vállalati vagy ágazati szinten bilaterális formában lehet és kell tisztázni. A munkavállalóknak nem kell meghívó ahhoz, hogy a népképviselőkkel vagy a kormányzattal tárgyaljanak, ugyanúgy nem szükséges meghívóra vagy felkérésre várni, ha a munkáltatókkal akarnak tárgyalni. Széles társadalmi támogatottság esetén, ami a vállalati szintről kell, hogy kiinduljon - kikényszeríthetik a párbeszédet. A munkáltatók és a kormány ebben a helyzetben a társadalmi béke érdekében arra kényszerül, hogy megkezdje a tárgyalásokat. Az érdemi lobbi-tevékenység sok országban intézményesített formák nélkül is sikeres. Le kell számolni azzal a tévhittel, hogy egy adott törvény, vagy törvénycsomag feltétlen és örök garanciát jelent. Most látszik Magyarországon, hogy milyen gyengék tudnak lenni a törvények, ha egy konzervatív kormány alkotmánymódosító többséggel képes érvényesíteni akaratát. Valódi garanciát a társadalmi erő jelent.
5. Ésszerű lenne elgondolkodni azon, hogyan lehetne szorosabb együttműködést kialakítani a szakszervezetek között és a társadalmi szintű stratégiai kérdések felvetésében és megválaszolásában kooperálni. A taglétszám és a tudatos, aktív tagok toborzása egyaránt fontos.
6. Kívánatos lenne a szakszervezeteken belül vitát indítani arról, hogy mik és hol akarnak húsz év múlva lenni. Az embereknek szükségük van jövőképekre, amelyeket valós stratégiává és akciókká lehet átalakítani. A szakszervezeti központok apparátusainak kell elindítani és moderálni ezeket a vitákat egészen vállalati szintig.

(A szerző tanulmányát rövidített formában közöljük. Forrás: www.fesbp.hu )-