Csak a kollektív alkuban vannak lehetőségek

Interjú Kapuvári Józseffel, a Húsipari Dolgozók Szakszervezetének elnökével

A HDSZ, pontosabban annak elődszervezete, amely a húsiparban szerveződött, több mint száz éves. Nagy idő...

2007-ben ünnepeltük a centenáriumunkat. A mai HDSZ szellemi elődjének tekinti a Magyarországi Húsipari Munkások Szabad Szakszervezetét, amely 1907-ben alakult meg a magyar királyi belügyminiszter engedélye alapján. Elődeink már 1910-ben az egész országra kiterjedő ágazati kollektív szerződést kötöttek, amely öt szalámi- és kolbász gyárra terjedt ki. A szerződésbe olyan kitételek is bekerültek, mint például: ha a vidéki munkások felmennek tüntetni a fővárosba, mert a szociáldemokrata párt (MSZDP) hívja őket, és ezt előre bejelentik a munkaadónak, akkor ez vis maiornak minősül, és nem jár elbocsátással. Vagy 1930-ban már olyan szerződést kötöttek, amelyben a felek kimondták, hogy csak szervezett munkásokat alkalmaznak; és a szakszervezet jótáll a felvett hentesekért. Erős szociáldemokrata kötődésünk volt, mint az összes többi szakszervezetnek.

1948-ig négy önálló, bejegyzett történelmi szakszervezet létezett az élelmiszeriparban: a molnároké, a pékeké, a henteseké és a cukrászoké. Akkor létrejött az Élelmezésipari Dolgozók Szakszervezete az összes élelmiszer-ipari ágazat összefogásával, négy évtizedig működött, fénykorában mintegy kétszázezer taggal.

A húsipari dolgozók 1948 előtt komoly vagyonnal rendelkeztek. Például itt a Városliget fasorban, a mai székhelyünkkel szemben az a hatalmas épület is a miénk volt. E mellet létezett még egy szövetkezetünk is, amely üdültette a henteseket Balatonfüreden saját ingatlanában. Az államosítással mindez elveszett. Az 1989/1990-es rendszerváltásnál pedig nem történt meg a reprivatizáció, az egykori vagyon ezért nem került vissza hozzánk.1988 őszén kiléptünk az ÉDOSZ-ból, az 1989-ben született egyesülési jogról szóló törvény alapján ugyanezen évben 28 ezer taggal jegyezték be a HDSZ-t.

Mi történt az elmúlt húsz év során a húsiparban és a HDSZ-nél?

Lezajlott a rendszerváltás, majd az állami tulajdon privatizáció útján történő lebontása. A szakszervezeteket kizárták ebből a folyamatból, hogy ne akadékoskodjanak. A privatizáció együtt járt a munkahelyek tömeges elvesztésével, másfélmillió munkahely szűnt meg - zömmel az iparban, a termelő szférában. A két évtizede még virágzó élelmiszeripari ágazat ma romjaiban hever. Mindez a szakszervezeti életre is rányomja a bélyegét. A húsiparban ma alig több mint hétezer fő dolgozik, HDSZ-nek is lecsökkent a létszáma.

Amikor elkelt a állami vagyon zöme, és az egykori termelőegységek javát már eladták, csak akkor engedték a dolgozókat, a szakszervezeteket a maradékhoz: például 10 % ún. dolgozói részvényt bocsátottak ki a munkavállalóknak. De ez, egyes vállalatokat leszámítva, csak morzsa volt a korábbiakhoz képest, valójában a társadalom túlnyomó részét kizárták a privatizációból.

A rendszerváltás folyamatában a magyar kormányok a szakszervezeteket zömmel ellenségként kezelték, megpróbálták háttérbe szorítani, korlátozni a tevékenységüket.

A Munka törvénykönyvében például a participációs (a vezetésbe való beleszólás) jogot elvették a szakszervezetektől, ehelyett létrehozták az üzemi tanácsok rendszerét. Kizárták a szakszervezeteket a magánosításból, ennek ellenére megpróbáltunk beszállni, szorgalmaztuk az ingyenes vagyonjegyek az ún. kvázi részvények kibocsátását. Ennek lényege, hogy a vállalatok adózott nyereségükből, felhalmozott vagyonukból képezhettek vagyonjegyet, amelyet kibocsátottak és szétoszthatták a vállalat dolgozói, alkalmazottai között. Ezért a kvázi részvényekért nem kellett fizetni, ezt a vállalatnál eltöltött idő és a bér alapján osztották szét. Később a „kvázit” átalakították rendes bejegyzett részvénnyé. Azonban ezt a technikát csak a nyereséges vállalatoknál lehetett alkalmazni.

A mozgásterünket korlátozta, hogy már a 90-es években visszaesett a termelés, egyre zsugorodott a húspiac, ami újabb elbocsátásokat vont maga után. Akkoriban nem tipikus szakszervezeti harcot próbáltunk folytatni, ami a bérekért, a jóléti jogokért, a munkavédelmi előírások betartásáért folyt, hanem egy új helyzetbe kerültünk: próbáltuk megakadályozni, hogy elbocsássák az embereket. Váltakozó sikerrel. A munkahelyek megtartása sokszor szembekerült a bérek növelésének követelésével.

Mindez szorosan összefügg azzal, amit már említettem, hogy a rendszerváltás folyamatában jócskán megnyirbálták a szakszervezeti jogosítványokat, továbbá azzal, hogy az emberi gondolkodás változása hosszabb távú folyamat. Úgy tűnik, az elmúlt két évtized ehhez kevés volt, és a szakszervezetek sem álltak a helyzet magaslatán, nem találtak megfelelő kommunikációs eszközöket az új helyzetben. Persze voltak, akik megértették a változásokat, ők a mai szakszervezeti vezetők és tagok. Vannak új belépők, és a mi területünkön a régiek közül sokan maradtak a szakszervezetekben. Azt se feledjük, hogy korábban volt szakszervezeti vezetőképzés, továbbképzés.

Azt tudni kell minden dolgozónak, hogy a termelővállalatoknál mindössze egyszer van egyéni alkupozícióban a munkavállaló: amikor jelentkezik. Mert vagy elfogadja a pénzt a kínált munkáért, vagy alkudozik egy magasabb bérért. Amikor már beállt és felvették, akkor igazi alku - néhány speciális foglalkozást leszámítva - a zömnek nincs. Már csak a kollektív alku rendszerében vannak lehetőségei, a kollektív szerződésben, a kollektív bérmegállapodásban. Egyénileg már nincs alkupozícióban. Naiv, liberális illúzió, hogy a termelő munka világában egyénileg eredmény érhető el, vita, konfliktus esetén pedig bírósági úton képesek az egyének tömegei érvényt szerezni jogaiknak.

Mindezek ellenére fokozatosan csökken a szakszervezeti taglétszám. Mi lehet a megoldás?

Hiányoznak a megfelelő szakszervezeti jogosítványok. Az MSZOSZ keretén belül kidolgoztak ilyen jogi javaslatokat, ezek közül néhányat elfogadtak, pl. a munkaidő-kedvezmény 50 %-át kérhetik a szakszervezetek pénzben megváltva, stb. Azonban olyan jogosítványokra lenne szükség, amelyek segítségével a szakszervezet a tagjait meg tudja védeni: például a szakszervezet beleegyezése nélkül ne lehessen elküldeni dolgozót. Elő kell venni példaként a Nyugat-európai gyakorlatot, ott is van elbocsátás, de nem olyan könnyen, mint nálunk. Itt az mondják: holnap már ne is gyere dolgozni! és megtehetik, mert erős szakszervezeti jogosítványok hiányában teljes a kiszolgáltatottság.

Hogyan látja a szakszervezet és a politika viszonyát?

A rendszerváltás húsz éve alatt mindössze két kormány, Medgyessy Péter és Gyurcsány Ferenc folytatott érdemi tárgyalásokat a szakszervezetekkel. Mindketten megállapodást kötöttek, közülük az első megállapodás elég jól teljesült. Nem értek egyet azzal a közgazdászi vélekedéssel, hogy azért mentünk tönkre, mert 50 %-kal megemelkedtek a közalkalmazotti bérek a Medgyessy-kormány intézkedése nyomán. A magyar gazdaság soha nem azért hanyatlott, mert sok bér áramlott ki. Az Mt. is számos ponton módosult a szakszervezetekre nézve kedvezően a megállapodás következtében.

A HDSZ a második megállapodást 2006. tavaszán nem írta alá, mert úgy értékeltük, hogy nem volt igazi ajánlat, hanem csak a választási szavazatok kellettek. A mi szakszervezeti ars poétikánk arról szól, hogy ha a hatalmon lévő kormány a húsipari dolgozókat hátrányos helyzetbe hozza, vagy azt tervezi, akkor fellépünk ellene, és kimegyünk tüntetni, ha kell, sztrájkkal tiltakozunk.

Milyen hatással van a válság az ágazatra?

A gazdasági válság miatt veszélybe került élelmiszeripar vállalkozásoknak Bajnai Gordon válságkezelő kormánya kedvezményes hitelprogramot hirdetett, amelyet a húsipari cégek is próbálnak igénybe venni. Véleményünk szerint ez jó intézkedés, csak a rendelkezésre álló összeg az egész élelmiszeriparnak kevés és a hitel túl drága.

2005-ben megalakult az Élelmiszeripari Ágazati Párbeszéd Bizottságon mellett a Húsipari Szakágazati Párbeszéd Bizottság. A bizottságban a munkaadók képviseletében a Magyar Húsiparosok Szövetsége, a munkavállalók képviseletében pedig a Húsipari Dolgozók Szakszervezete tárgyal, melynek célja többek között az Ágazatai Kollektív Szerződés kidolgozása és megkötése. Dolgozunk az ágazati kollektív szerződésen.

Azt szeretném kiemelni, hogy a szervezettségünk közel 50 százalékos, ami a mai viszonyok között nem mondható rossznak. A tagság felé kérdőívet tervezünk kibocsátani (tíz éve egyszer már megtettük), hogy felmérjük az ágazat és a szakszervezet helyzetét. Igyekeznünk kell tagságot toborozni. Közben tudatosítani kell, hogy a szakszervezetbe tömörült emberek egyrészt élnek a magyar Alkotmány és törvény adta jogokkal, összefognak a szakmai, munkavállalói érdekeik védelmében. Másrészt a szakszervezet tárgyal a munkáltatókkal a munkavállalók érdekében, és kollektív szerződést köt. A tag a szakszervezeti tagságért a bruttó jövedelme 1 százalékát fizeti. Ennek fejében a szervezet elvégzi helyette a szervezkedést, tárgyal a munkaadóval, megállapodást köt helyette az érdekében, és ha szükséges, jogi védettséget nyújt. A szakszervezet a pénzt arra fordítja, hogy legyenek eszközei, információs csatornái, sajtója, sztrájkalapja stb.

Sajnos sokan vannak(tagjaink között is), akik ezt félreértik, mármint az 1%-os befizetést, és azt gondolják, hogy a szakszervezet olyan spórkassza, amely kölcsönt nyújt, és amelyből többet lehet kivenni, mint amennyit betettek. Találkozunk kollégákkal, akik azt gondolják, hogy ez egy szociális, osztogató, karitatív intézmény. Nem, a szakszervezet egy szakmai érdekvédelmi szervezet.

Köszönöm a beszélgetést!