Jegyzetek télidőben

(A munkavállalók bírják?) A szakszervezeteket hideg zuhanyként érte, hogy a munkaügyi bírósági eljárásokban február 6-ától megváltozott az eddigi gyakorlat, a pervesztes munkavállalóknak fizetni kell, sokba kerülhet a pereskedés. Ettől az időponttól megszűnik a munkaügyi perben pervesztessé váló munkavállalók tárgyi költségmentessége és illetékmentessége.

Változott a jogszabályi háttér, a bírósági eljárásban való költségmentességről szóló 6/1986. (VI. 26.) IM rendeletet karácsony előtt módosította az 56/2007. (XII. 22.) IRM rendelet. Az „ajándékként” kapott új előírások kétszer is - idén január 1-jével, illetve február 6-ával - módosítják a peres felek tárgyi költségmentességi szabályait, szakértők szerint tartalmilag és szövegében zavaróan, lehetőséget adva vitákra, félreértelmezésekre is.

Pataky Péter, az MSZOSZ elnöke levélben tette szóvá a Szociális és Munkaügyi Minisztérium államtitkáránál, hogy az említett miniszteri rendelet, illetve más, a munkavállalók jogát, helyzetét a fentiekkel összefüggésben érintő jogszabály nem került az Országos Érdekegyeztető Tanács plénuma elé, holott ez az alapszabálya alapján elvárható lett volna. Magyarán: ebben a kérdésben (is) elmaradt a párbeszéd a szociális partnerekkel.

Néhány nappal a februári dátum után csak remélni lehet, hogy a szakszervezeti konföderációk nem veszik tudomásul, hogy újabb érdeksérelmet kénytelenek elviselni a munkavállalók. Ugyan a munkaügyi bírósági eljárások „fizetőssé tétele” nem okoz hirtelen fájdalmakat mindenkinek, de a hátrányát megérzik azok, akik egy munkahelyi konfliktus esetén eddig különösebb kockázat nélkül fordulhattak bírósághoz. Mellesleg: számos munkaadó csak akkor kezdett érdemi egyezkedésbe a dolgozójával, ha per fenyegette.

Mondják persze illetékesek, hogy a pervesztes munkavállaló fizetési könnyítést kérhet. Ez bizony jól hangzik. A munkahelyéről kirúgott ember az álláskeresési járadékából majd részletekben fizetheti a perköltségeket. Megint kicsit szebb lett a világ. Kisebb terhet kell hordani a bíróságoknak, a munkavállalók meg bírják…

(Bankszámla.) A Munka Törvénykönyvének 154. § (1) bek. szerint a munkáltató kollektív szerződés rendelkezése vagy a munkavállaló megbízása alapján a munkabért vagy annak meghatározott részét a munkavállaló bankszámlájára átutalhatja. A jogszabály adta lehetőséggel - különösen a nagyobb létszámot foglalkoztató cégek - számos helyen évek óta élnek. A cégek számára a banki utalás kedvezőbb, mint a borítékos kifizetés, és többnyire kedvező a munkavállalók számára is.

Kedvező, csak esetenként drága. Ezért a munkáltatók egy része valamilyen támogatást nyújt a bankszámla megnyitásához és fenntartásához is. Nem alakult ki azonban megfelelő gyakorlat, hogy a banki műveletek költségeit hogyan célszerű megosztani, illetve milyen formában számolják el ezeket a költségeket. A közszférában a munkavállalók éves szinten kapnak egy bizonyos összeget a munkáltatójuktól és maguk döntik el, hogy milyen banki szolgáltatási „csomagot” vesznek igénybe a pénzintézetek széles körű és árban jelentősen eltérő kínálatából. A versenyszférában azonban - a húsiparban sem - alakult ki egységes megoldás. Erre a következtetésre jutott legutóbbi ülésén a HDSZ ügyvivő testülte.

A banki szolgáltatások kultúráját vizsgáló szakemberek szerint a munkabérek banki számlára történő utalása elől az érintettek (az állam, a bankok, a munkáltatók és munkavállalók) megegyezésével el lehetne hárítani az akadályokat. A megegyezést elősegítheti az is, ha az ügyfeleknek egyszerűbbé válik egyik bankból a másikba való átlépés. Ma ugyanis hiába jelentkezik versenyképes lakossági számlavezetési ajánlattal egy bank, ha körülményes az új számla megnyitása, nehéz a csoportos beszedési díjak átvitele, az előnyöket felemésztik a váltás fáradtságai és költségei. (Nem is szólva arról, hogy a „csábító” ajánlat később megdrágulhat.) Szakemberek szerint ezek a nehézségek leküzdhetők: egy központi nyilvántartás beiktatásával a csoportos beszedési díjak a telefonszámokhoz hasonlóan hordozhatóvá tehetők. Ennek következtében pedig még inkább csökkenhetnek a számlavezetési díjak, a bankok kondíciós díjai között ma meglévő különbségek. Innen csak egy lépés, hogy egyezség alakuljon ki a számlaköltségek megoszlásáról, esetleg egy alapszolgáltatási csomag bevezetéséről. Nyugvópontra kerülhet egy kérdés, ami - az elérhető banktól függően - kisebb-nagyobb bosszúságot okoz a munkavállalóknak.

(Bizalom helyben.) Lapzártakor tartja magát a hír, hogy a téli szünet után összeülő parlament plénumán a miniszterelnök új politikát hirdet. A megszorítások időszakát a konszolidáció szakasza váltja fel, előtérbe kerülnek a munkahelyteremtés, a foglalkoztatás feladatai, a munka világának kérdései. Kiszivárgott, hogy január végén egy régi szakszervezeti üdülőben Gyurcsány Ferenc a nyilvánosság kizárásával szakszervezeti vezetőkkel tárgyalt a jövőben tervezett lépéseiről. Különösebb megállapodásra nem került sor a találkozón, feltehetően erre egyik fél sem törekedett, csak annyi történt, hogy a szociális partnerek - képletesen szólva - kézbe vették a párbeszéd megszakadt fonalát. Hogy valami csomót kössenek rá.

Az elmúlt másfél évre visszatekintve ma már egyértelmű, hogy országos szinten válságba jutott az érdekegyeztetés, és csak a korábbi lendület mozgatja a szociális párbeszéd intézményeit. Egyoldalú lépéseivel a kormány többször kiiktatta a párbeszéd folyamatából a szociális partnereket, akik jó ideig leplezni próbálták a mellőzöttségüket. Kisebb ügyek felvállalásával tartották a spanyolfalat a kormányzati intézkedésekhez.

Az országos szintű párbeszéd csendes sorvadása és a tétlenség nem tett jót a szakszervezeteknek. Feltehetően ezzel lehet összefüggésben egy minapi felmérés eredménye, miszerint a szakszervezetek társadalmi megbecsülése alacsony szinten áll. A lakosság egészére kiterjedő vizsgálat azt igazolta, hogy a tűzoltók iránt legnagyobb a bizalmunk.

Más persze a lánglovagok helyzete, hiszen tűzeset ritkán fordul elő az emberrel, és közvetlen tapasztalat híján fenntartás nélkül bízhatunk bennük. De mit tegyen egy érdekvédő, egy szakszervezeti tisztségviselő, aki minden nap „tűzvonalban” végzi a munkáját és kielégíthetetlen elvárásoknak kell megfelelni? Tennie kell, amit felvállalt, akkor is, ha nem mindig kap érte megbecsülést, kérdőívekre írható bizalmat.

Valószínű persze, hogy ha nem utcán, hanem ténylegesen működő szakszervezettel bíró munkahelyeken készült volna a felmérés - teszem azt Gyulán, Szegeden, Pécsett vagy más húsüzemekben - más lenne az eredmény. Ebben azért bizakodhatunk.