Az egészségügyi reform és a munkavállalók

Sokunk életébe kerülhet, ha nem tudjuk megvédeni szerzett jogainkat, feltartóztatni az egészségügyi rendszer szétverését. Intő példa lehet a győri fiatal esete, akit agyvérzéssel szállítottak kórházba, majd a biztonsági őr tovább küldte, ahelyett, hogy orvost hívott volna. A beteg nem élte túl az esetet. Pesten egy építőipari ifjúmunkás két szöget eresztett a kézfejébe szögbelövővel, a sürgősségin azonban megtagadták tőle a műtétet, mert nem fizetett vizitdíjat. Csak tetanuszt kapott, sérült kezét pedig bekötözték, benne a szegekkel. Szaporodnak a figyelmeztető esetek! Jelzik, mi vár ránk, munkából élőkre, ha hagyjuk a betegellátás és a társadalombiztosítás terén a szolidaritás elgyengítését.

Szegények és gazdagok

Életem jelentős részét fejlett nyugati államokban éltem le. Tudom, mit jelent a betegellátás kettészakítása gazdag és szegény ellátásra, mekkora a különbség állami kórház és magánklinika között, ki kerül az egyikbe, és a ki juthat be a másikba. Idehaza még csak terv a társadalombiztosítás (TB) részleges privatizálása, az Országos Egészségügyi Pénztár megszüntetése, mégis már most tömegek szorulnak ki az orvosi ellátásból, mert nem tudják kifizetni gyógyszereiket, gyógyászati segédeszközeiket, nem tudnak vizit- és kórházi díjat fizetni. Így azután inkább nem is fordulnak orvoshoz.

A várólistás rászorulókkal szemben máris előnyben részesítik a fizető pácienst, előrevetítve egy olyan embertelen megoldást, amely anyagi alapon szelektál élet és élet, páciens és páciens között. A pénz előtt kitárul a kapu, az üres buksza előtt pedig becsukódik. Se szeri, se száma azoknak a külföldi példáknak, amelyek meggyőzően bizonyítják: még részleges privatizálás esetén is tömegek szorulnak ki az ellátásból, amelyben előtte részesülhettek. Csak annak nyújtanak tisztességes alapellátást, aki az alapbiztosításon kívül magánbiztosítást is köt, annak minden költségvonzatával együtt.

Magyarországon is az várható, hogy beszűkítik az alapellátást, nagyobb terhek vállalására kényszerítik a dolgozót, általánossá teszik a várólistás rendszert, és csak annyi beteget látnak el, amennyire a biztosító pénzt ad. Ezen kívül csak azt fogják ellátni, aki készpénzzel fizet, vagy olyan pluszbiztosítással rendelkezik, amilyennel az átlagos halandó nem. Külön pikantériája a dolognak, hogy a magánbiztosítók válogathatnának köztünk, előnyben részesítve az egészségest, s diszkriminálva a beteget, hiszen melyik biztosító akarna megszerezni magának egy krónikus beteget? Kivéve persze az olyant, amelyik gazdag, és fizet.

Nincs pénz?

Hangoztatják, hogy nagy a költségvetési hiány, és nincs elég pénz a szolidaritási rendszer fenntartására! Mondják ezt azok, akik adóparadicsomban részesítik a multinacionális cégeket, kiváltságokkal halmozzák el őket, nehogy odébb álljanak, és még a szakszervezeti jogok tiszteletben tartását sem követelik meg tőlük. „Meg kell állítani a multinacionális jövedelmek adózás alóli teljes kivonásának mai szemérmetlen gyakorlatát” - írta Szili Katalin Házelnök a Népszava február 23-i számában, elhatárolódva a tarthatatlan politikai gyakorlattól. Hisz' az ő profitjuk a mi munkánk gyümölcse, és - mint Gazsó Ferenc írta - a magyar társadalom ma is megtermeli az erőforrás fedezetet az egészségügy szolidaritás elvű rendszerének fenntartásához, az állami oktatás finanszírozásához.

A probléma megoldásának kulcsa nyílván az elosztási viszonyok megváltoztatásában rejlik. (Ezzel foglalkoztak írásaikban e helyen a lap előző számaiban Dr. Lakatos Gyula és Dr. Sipos József - szerk. megj.) Politikai akarat kérdése tehát. Ám a neoliberális kurzus előbbre valónak tartja az anyagi szempontot az emberi megfontolásnál, a pénzügyi egyensúlyt a szolidaritásnál, a profitot az élethez való jognál.

A Magyar Szociális Fórum, - amelynek egyik szervezője az írás szerzője - olyan egészségügyi reform híve, amely a társadalom érdekében áll, nem pedig egyes üzleti körök érdekében. Álláspontunk szerint meg kell őrizni az Országos Egészségügyi Pénztárt, és demokratikus társadalmi ellenőrzés alá kell helyezni, helyre kell állítani az önkormányzatok kontrolljogát. Az egészségügyi rendszert társadalmilag összehangoltan kell fejleszteni, nem pedig üzleti alapon. Az államra központi szerep hárul ebben. Meg kell akadályozni a TB akár csak részleges privatizálását, és hatályon kívül kell helyezni a Molnár Lajos nevével elhíresült egészségügyi törvényt. A kormánykoalíció terveivel összefüggésben megállapítottuk: a társadalom és az állam alapvető érdeke, hogy az egészségügyi alapellátás - és nemcsak a közegészségügy és a népegészségügy - mindenki számára, állampolgári jogon elérhető legyen. A szakszerűség és a közérdek szempontjai tehát - egyes körök törekvéseivel ellentétben - a szolidaritási elven alapuló és mindenki számára elérhető alapellátást javallják, amelyhez önkéntes kiegészítő biztosítások járulhatnak úgy, hogy ezek ne tegyék lehetővé a kötelező biztosításból való kilépést.

Jog az élethez

Alternatív javaslatainkra a kormánytól semmilyen választ sem kaptunk. Ezért június elején arra is felhívtuk a figyelmet, hogy a kormány egészségügyi politikája kezd szembekerülni az élethez való joggal, hiszen kórházakat és osztályokat zárnak be, ide-oda küldözgetik és utaztatják a betegeket, orvosokat és ápolókat eresztenek szélnek, várólistás rendszert vezetnek be. A kormány azonban - mint a győri eset is bizonyítja - nem az intézkedései miatt életeket veszélyeztető torzulásokat küszöbölte ki, hanem úgy döntött, hogy 49 százalékban üzleti érdeknek rendeli alá az egészségbiztosítás rendszerét, és felszámolja az OEP-et. Mivel figyelmen kívül hagyták valamennyi javaslatunkat, június végén közvetlenül a lakossághoz fordultunk. Felhívásunk mindenkihez szól és hangsúlyos mondatai irányt is jelölnek:
„Emberek! Álljatok ki az egészséges élethez fűződő jogaitokért! Védjétek meg az Országos Egészségbiztosítási Pénztárt, melyben befizetett járulékaitok fekszenek! Ne hagyjátok, hogy a közösségi vagyon magánkézbe kerüljön! A társadalmi tiltakozás eszközéül javasoljuk a tiltakozás minden lehetséges demokratikus formáját, beleértve a tömegmozgósítást is.”

Személyes meggyőződésem szerint a szolidaritási elv, az egyenjogúság védelme túlnő a szűkre szabott párthatárokon, a klasszikus értelemben vett jobb- és baloldalon, egységbe kovácsolja mindazokat, akiknek fontos az emberi közösség, a mások élete és egészsége. A munkavállalók, mint befizetők, komoly erkölcsi tőke birtokában vannak, amellyel élni lehet. Bizonyítanunk kell, hogy képesek vagyunk megvédeni, ami a miénk, és felülkerekedni önmagunkon, egymásért. A cselekvés hónapjai jönnek.