A kerék elvesztése és újra felfedezése

Ha egész népekkel közlik, hogy életük döntő aspektusait - a munkát és a munkabért - nem tarthatják ellenőrzésük alatt, sőt, nem is tárgyalhatnak róla, abból patológiai esetek számos változata fejlődhet ki. A tőke szociális kontrolljának új formái a demokrácia ígéreteinek beváltása szempontjából elengedhetetlenek - írta Norman Birnbaum a Die Zeit 1997/44. számában.

A jólét alkonya

Az Európai Unió alkotmányának elutasítása Franciaországban és Hollandiában nem csupán egy gyorsan és rosszul kommunikált integrációs akció bukása volt, de a szavazási cirkusz azt is megmutatta, hogy a megszokott érvelés (béke, jómód, biztonság) már nem hat igazán Európában. Kiüresedtek az imamalom-szerűen ismételgetett frázisok az európai szociális modellről, amely állítólag védelmül és alternatívaként szolgál az angolszász kapitalizmussal szemben.

A kapitalizmus kritikája terén Németországban az együttdöntés (mitbestimmung) jogának védelmezése vált slágerré, exportcikké és kapott támogatást prominens helyekről, az EU-n belül és kívül. Sajnos ez a jelenség kiváló példáját mutatta annak, milyen csodálatos harmóniában élhet egymással a tudatlanság, a naivitás és a retorikus erőfitogtatás.

Az együttdöntésről szóló német vita azt bizonygatja, hogy az nem jelent versenyhátrányt, inkább békét teremt a munkapiacon, hála kooperatív jellegének. Továbbá a költségmegtakarítást és a strukturális átalakítást szolgálja. Egy szerény kérdés: szakszervezeti szemszögből nem a munkavállalói érdekképviselet eredményessége szempontjából kellene az együttdöntést értékelni? Furcsa, hogy a szakszervezetek azt próbálják meg a munkaadóknak elmagyarázni, hogy nekik is jól felfogott érdekük ragaszkodni az együttdöntéshez, sőt mi több: az alapvetően nem áll ellentétben a részvényesek magasabb részesedésre irányuló érdekeivel.

Nemzetközi szempontból nézve több kérdés vetődnek fel. Hogyan lehetne akár nemzeti, akár európai szinten, hatékony befolyással lenni a foglalkoztatási viszonyok demokratikus alakítására, amikor olyan faktorokkal kell szembesülnünk, mint a pénzpiac fokozódó jelentősége, a transznacionális konszernek globális terjeszkedése, egyes szociális államok versenyállamokká való átalakulása (a bérek, az adók, a szociális rendszer, stb. terén), a folyamatosan növekvő munkanélküliség - röviden, a globális piac dinamikája? Ez a kihegyezett kérdés rögtön választ is ad arra, hogy vajon miképpen szállhatna szembe a német modell a nemzetközi foglalkoztatási viszonyokkal, a regionális és nemzeti rendszerek eróziójával? Csak úgy, ha be lehetne bizonyítani, hogy ez a modell képes áttörni az egyre növekvő profit és az egyre csökkenő foglalkoztatottság ördögi körét.

Érték és erő

Ha globális demokráciáról és a nyugati demokráciák újjáélesztéséről beszélünk, természetesen szóba kell hozni a gazdaság „alkotmányát” is. A német participációs modell bizonytalan védelmezése helyett, a részleteknél való leragadás nélkül az alábbiakra van szükség:

• Nemzeti szinten vitatkozni kell az értékekről: hogyan akarunk élni, és mivel tudunk hozzájárulni közös jövőnkhöz, mint polgárok, mint állam és mint gazdaság.
• Európai kontextusban azt a kérdést kell tisztázni, hogy mennyiben járultak hozzá a már meglévő módszerek és eszközök a szakszervezetek erősödéséhez vagy gyengüléséhez és a munkavállalói érdekvédelem eredményességéhez.
• Nemzetközi szinten azt kell felismerni, hogy a nemzeti szabályozók megszüntetése után átfogó, nemzetek fölötti szabályozók kidolgozására van szükség. Az egyetemes emberi jogokat, a kidolgozott munkanormákat világszerte el kell ismerni, mind a kormányoknak, mind pedig a transznacionális konszerneknek.

Egy ilyen stratégiának messzire ható operatív, strukturális, politikai és szervezési következményei vannak. Mind a német, mind pedig az európai participációs modellnek csak akkor van jövője - a saját keretein belül - ha a nemzeti szakszervezetek európai és nemzetközi jelleget öltenek. Ezért a jövőre nézve központi jelentősége lesz annak, hogy az európai vállalatoknak a társadalmi felelősségről szóló programja több-e mint pusztán az imázs ápolása. Kérdés persze az is, hogy sikerül-e bezárni a strukturális ollót a 25 tagú EU szakszervezetei között, és sikerül-e szervezési offenzívával új tagokat megnyerni a stratégiai fontosságú konszernekben és ágazatokban. Az Európai Üzemi Tanács tekintetében pedig az számít majd, hogy kialakulnak-e a megfelelő eszközök és lesz-e politikai akarat, amely szembe tud szállni a konszerneken belüli kiszervezési gyakorlattal és az olcsó bérű munkások foglalkoztatásával. Végezetül pedig felvetődik, hogy szakszervezeti szövetségek megkötésével ki lehet-e fejleszteni egy olyan akció- képességet, amely visszaadja a szakszervezetek társadalmi rangját?

Az legtöbb európai szakszervezet drámai tagveszteségének és befolyása csökkenésének fényében ez nem egyfajta akadémikus probléma. A helyzetértékelés centrumában annak a kérdésnek kell állnia, hogy milyen mértékben járulnak hozzá a participáció eszközei, vagyis a szociális párbeszéd és az Európai Üzemi Tanácsok (EBR) a szakszervezetek és a munkavállalói érdekképviselet erősödéséhez a vállalatokon belül. A már elszenvedett időveszteség igen nagy és igen veszélyes. Elsősorban nem a szociális modell fennmaradását tekintve, hanem az európai szakszervezetek fennmaradása szempontjából.

Mi a teendő?

A krízisből kivezető utak, a stratégiaváltás elemeit az alábbi kérdésfelvetésekben lehet összefoglalni:

• Kész-e az Európai Szakszervezeti Szövetség (EGB) arra, hogy ágazati szakszervezeteit kíméletlenül felülvizsgálja a szociális párbeszéd és az Európai Üzemi Tanácsok eredményessége szempontjából?
• Lehet-e beszélni az európai szakszervezetek közös politikai akaratáról, amely a nemzetközi szakszervezeti mozgalom aktív integrációjához vezethet?
• Megértik-e a nyugat-európai szakszervezetek a csatlakozó keleti országokban uralkodó szakszervezeti szituáció veszélyességét, és meg tudnak-e az érintett szakszervezetek egyezni egy közös, koncentrált szervezési kampányban?
• Mindebből ki lehet-e fejleszteni az Európai Üzemi Tanácson belül konkrét módszereket és el lehet-e érni konkrét eredményeket a konszernek bér- és szociális juttatásokat megnyirbáló belpolitikája ellen?
• Ki lehet-e mindebből fejleszteni eredményes lépéseket az európai bérpolitika felé vezető úton; egy olyan politika felé, amely irányvonalakat, keretfeltételeket és standardokat állapít meg mind konszernek, mind pedig szektorok szintjén?
• El lehet-e jutni a kiválasztott szektorokon és/vagy vállalatokon belül időben és taktikában koordinált európai szintű bértárgyalásokhoz?

Minden olyan participációs modell, amelynek egyáltalán van jövője, azon kell hogy megmérje magát, vajon mennyiben járul hozzá a nemzetközi foglalkoztatási viszonyok kifejlesztéséhez és a globális kihívásokkal való szembenézéshez. A kerék elvesztése után újra fel kell fedezni a kereket. Ez nem jelent mást, minthogy az európai szakszervezeteknek vissza kell térniük egy újra kifejlesztendő konfliktuskezelési, dinamikus politikai szerepfelfogáshoz. Erős szakszervezetek kellenek! Másként szólva az európai szakszervezeteknek ki kell lépni abból a kivételezett pozícióból, amelyet lényegében már régen elveszítettek. Már régóta részei a globalizációs folyamatnak, nem pedig érdeklődők, akik a kerítés túloldaláról figyelik az eseményeket.