Az újságíró jegyzete

A mostohagyerek. Kapuvári József bevezető előadásában és Bezdán János felszólalásában is szerepelt a mostohagyerek kifejezés, minősítés. Olyan értelemben, hogy a szaktárcánál, azaz a Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztériumban van mezőgazdaság, de az élelmiszeripar, s benne a húsipar mostohagyerek. Vagyis: nem foglalkoznak vele jelentőségével arányosan, háttérbe szorul, az egymást váltó miniszterek sem eléggé érzékenyek a húsipar problémáira. Még akkor is mellőzik, vagy nem figyelnek rá, amikor a szakma nehéz helyzetben van. Mi lehet ennek az oka? - kérdezheti a kívülálló húsfogyasztó, aki nem járatos sem a húsipar, sem a minisztérium berkeiben.

A szakszervezeti tevékenység is szakma. Ez is többször elhangzott a kongresszuson. Nem véletlenül, mert ez az állítás megerősítést igényel. Bizony a szakszervezeti munka is szakma. A szakmák egyike. Olyan, amelyet tanulni és gyakorolni kell. Olyan, amely képzettséget és rátermettséget kíván. A megfelelő ismereteket aligha nélkülözheti egy érdekvédő. Ilyenek a közgazdasági, jogi, munkaügyi, társadalombiztosítási ismeretek, nem különben az általános műveltség, a politikai tájékozódó képesség, a szociális érzékenység, az empátia, a jó kommunikációs képesség és vitakészség. A több mint százéves szakszervezeti mozgalom több tudást követel és kíván.

A három főigény. Szakszervezeti körökben gyakran felmerülnek azok a találgatások, amelyek próbálják fontossági sorrendbe állítani a munkavállalók vágyait, kívánságait, igényeit. Ezt tette felszólalásában Wittich Tamás, az MSZOSZ elnöke is, aki így fogalmazta meg ezeket: 1. Legyen munka, munkahely, azaz biztonság. 2. Ha dolgozom, keressek annyit, hogy el tudjam tartani a családomat. 3. A munkahelyen ne lehessen megalázni senkit, becsüljék meg a dolgozót. Felemelt fejű munkavállalókat akarunk. Tessék, kedves olvasók: lehet rajta gondolkodni, lehet róla vitatkozni.

Tanuljunk nyelveket! Mint ismeretes, amennyire elszigetelten magányos a mi drága magyar nyelvünk, annyira nem szeretünk idegen nyelveket tanulni. Pedig nagy szükség lenne rá, és nagyon le vagyunk maradva - ezt mutatják a tények, a nemzetközi összehasonlítások. Kitágult a világ, tagjai vagyunk a 25 országból álló európai közösségnek, jelen kell lennünk a különböző fórumokon, konferenciákon, védeni és képviselni kell nemzeti érdekeinket, kommunikálni kell, és ehhez a nemzetközi porondon kevés a magyar nyelv. Nyelveket tudó kollégák előtt nagy lehetőségeket nyit meg a szakszervezet, számos nemzetközi fórumon várják a nyelv(ek)et tudó érdekvédőket - hívta fel a figyelmet Kapuvári kolléga.

A potyautas szindróma. Miként a kongresszuson is, újra felbukkan a hol elhalkuló, hol felerősödő potyautas problémakör. Ez a vitatéma évek óta a levegőben vibrál, de elfogadható megoldás mind ez ideáig nem született.

Potyautasoknak azokat a munkavállalókat nevezzük, akik nem szakszervezeti tagok, de mindenből részesülnek, amit a szakszervezet egy előnyös bérmegállapodással nyújtani tud. Tehát az előnyök kellenek, de a munkát, a szervezett dolgozó kötelezettségeit és áldozatait nem vállalják. Olyanok, mint azok a villamoson, vagy autóbuszon utazók, akik nem fizetnek, de ugyanúgy elfoglalják az ülőhelyeket, mint azok, akik jegyet váltottak. Vitán felüli, hogy ez nem igazságos. De mit lehet tenni? Ez a kérdés évek óta.

Ne bántsuk a horgász egyesületet! Egy felszólaló az alapszabály módosításának vitájában megvédte a szakszervezet presztízsét, mondván, hogy ne süllyedjünk le egy horgász egyesület színvonalára. Az őt követő hozzászóló - Bezdán János - azonban ezzel kezdte eredeti mondanivalóját megelőzve: Ne bántsuk a horgász egyesületet! Derültség és taps követte a védelmező megjegyzést, jelezve, hogy a kongresszusi küldöttek között több szerelmese is van a horgászásnak.

Vidám vacsora, könnyű sétával. A jó hangulatú, eredményes kongresszus záróestjén nem a szállodában vacsoráztunk, hanem a Belvárosi Étteremben, az egykori Tiszti klubban, a fegyveres erők klubjában (ahova engem - Pécsről elszármazottat - sok személyes emlék fűzött). A Pátria Szállodából gyalog sétáltunk a Széchenyi téren át a Király utcában lévő étterembe. Menet közben jót levegőztünk az egész napos ülés után, felszabadultan cseverésztünk és gyönyörködtünk a karácsonyra készülődő, fényben úszó pécsi belvárosban. Meg is jegyezte két velem együtt haladó szombathelyi hölgytársam, hogy mennyivel szebb, elegánsabb Pécs, mint Szombathely. Vigasztaltam őket, hogy azért a vasi megyeszékhely is fejlődik, de ők csak nem tágítottak, keresték az okát a lemaradásnak, a dinamika hiányának.

A zenés-táncos, borozgatós, vidám vacsora után a magányos sétát választottam ugyanazon az úton vissza, amerre jöttünk. A kellemes decemberi késő estén hagytam magamban feltolulni ifjúkorom pécsi emlékeit, azt, hogy itt korzóztunk az ötvenes években, a Tiszti Házban ismertem meg a feleségemet, ennek a nagytermében választottak meg először a város, majd később a megye ifjúsági vezetőjének. Elrévedezéseimből két alkalommal zökkentettek ki az elcsendesedett utcákon. Először két fiatal lány pattant elém, akik pénzt és cigarettát kértek tőlem, majd egy hajléktalan könyörgött 20 forintért (adtam neki 100-at a nyugdíjamból), mert egész nap nem evett.

Ez is egy csepp valóság a leendő európai kulturális főváros életéből. A pécsi esti fényözönban egy fekete pötty.