Új szociáldemokrácia és érdekvédelem

Elmúlt tizenöt év, miközben végbement a fordulat a hazai politikai, gazdasági és társadalmi életben. Megvalósult a többség által támogatott célkitűzés: az ország integrálódott az észak-atlanti és az európai intézményrendszerbe. Magyarország szabad és igazságtalan lett - ahogy a szocialisták egyik vitairata (lásd www.szocialdemokracia.hu) jellemzi a kialakult helyzetet. Szabad a hatalmat akarni, szabad vállalkozni és szabad sztrájkolni is. Ugyanakkor sok az igazságtalanság. Az egyik embernek jó munkája van, a másiknak rossz, a harmadiknak semmilyen. Hatalmas vagyonok, luxus és jólét az egyik oldalon, a másikon pedig szegénység, kiszolgáltatottság és esélytelenség. Mindezen elgondolkodhat, aki az elmúlt tizenöt év paravánja mögé pillant és megpróbálja tekintetét a jövő felé vetni.

Eljutottunk idáig, akkor most hogyan tovább? Ezzel a kérdéssel kerültek szembe baloldali politikusok az uniós csatlakozás után, majd a kormányválság nehéz napjaiban. Már tavaly ősszel elkezdődtek a viták (lásd a Húsos 2003/5. számát) arról, hogy a bérből és fizetésből élők, a vesztes oldalon állók érdekeit, jövőbeni esélyeit hogyan lehetne markánsabban megjeleníteni a politikában. A kormányzati munka félidős értékelése pedig felerősítette azokat a kritikai véleményeket, hogy a szociál-liberális koalíció politikájában alig érvényesülnek baloldali értékek. A "nemzeti közép" kormánya az elmúlt két évben inkább jobbra húzott, olyannyira, hogy az ellenzék képes volt balról előzni a szocialistákat az uniós választási kampányban. A polgári politikusok felfedezték a munkásokat, a panelprolikat és hellyel-közzel a szakszervezeteket is.

Szakszervezeti vezetőknek érdemes figyelemmel kísérni ezeket az elméleti jellegű vitákat, mert úgy tűnik, hogy tizenöt évvel a rendszerváltozás után a munkavállalói érdekvédelem sem tud felmutatni elfogadható jövőképet. A "jelenkép" is eléggé lesújtó: fogyó tagság, öregedő vezetés, egységhiány és szakmai erőtlenség jellemzi a szakszervezeteket. A munka esélyei egyre fogyatkoznak a tőkével szemben, szinte megállíthatatlan az új kapitalizmus térnyerése. Esetenként ugyan születnek eredmények a munkaharcban, de a sikerek inkább egy-egy közösség végső elszántságából, az érdekvédők egyéni hősiességéből fakadnak. Ritka a normális alku és egyezség, az érdekek kölcsönös tiszteletben tartása. A munkáltatók egyre fortélyosabban működtetik a "humánpolitikai" gépezetet. Nem is marad el az eredmény: a termelési költségek között egyre kisebb arányt képviselnek a bérköltségek, a munkajövedelmek rovására híznak a tőkejövedelmek. Egykor volt kifejezéssel: növekszik a kizsákmányolás.

A szocialisták és a szakszervezetek együttműködését az elmúlt tizenöt évben döntően az határozta meg, hogy a többi politikai erő "elutálta" a munkavállalói érdekvédelmet. A liberálisok egyenesen ősellenséget láttak a szakszervezetekben, amelyek veszélyeztetik a privatizációt, aláássák a munkaerő hatékony felhasználását és oktalan szociális követelésekkel hátráltatják a tőke megtérülését. Persze a politikusok többsége - pártállás nélkül - riválist látott az országos hálózattal, némi sztrájkpénzzel és kapcsolatokkal rendelkező szakszervezeti vezetőkben. Az alig néhány ezer tagot számláló pártocskák mellett hatalmasnak tűntek a százezres munkavállalói szervezetek. Ezért nem kell azon csodálkozni, ha a politika egyik kormány alatt sem igyekezett a szakszervezetek szerepét növelni. Baloldali politikusok is csak félgőzzel és félszívvel támogatták, segítették a szakszervezetek érvényesülését. Horn Gyula "bedarálta" Nagy Sándort, azután a szakszervezeti vezetők egyre inkább leszorultak a választási listákról is. Medgyessy Péter úgy állította vissza az országos érdekegyeztetés fórumait, hogy nem vette figyelembe a szakszervezetek belső erőviszonyait. Hogy mindebben elmarasztalhatók az érdekvédők is? Bizonyára. Azért persze nem hibáztathatók, hogy a Magyar Szocialista Párt másfél évtizedig nem volt képes kézzelfogható szakszervezet- politikát kialakítani. 2002. tavaszán ezt ideig-óráig pótolta a pártonkívüli miniszterelnök- jelölttel kötött megállapodás, amely mostanra érvényét veszítette.

Pozitívan értékelhető a vázolt előzmények után, hogy a hivatkozott vitairat megállapítja: a szocialisták erős szakszervezetekben érdekeltek. Reménykeltő, hogy a népi baloldalt képviselő politikusok aktív társadalompolitika kialakítására tesznek kísérletet. Augusztus közepén felszólították a kormányt, hogy dolgozzon ki bér- és jövedelem- felzárkóztató programot. Ugyanakkor a minimálbérek jelentős emelését is szükségesnek ítélték és egy olyan társadalmi-gazdasági megállapodást, amely hátteret teremtene a felzárkózáshoz. Mindez elengedhetetlen, hogy utolérjük legalább az Unió fejletlenebb régióit. Feltehetőleg az új kormány kénytelen lesz valamilyen formában integrálni ezeket a követeléseket.

Gyakorlatilag új perspektíva kialakítására, egy olyan hosszabb távú előretekintésre van szükség, amely megalapozza a 2006-2013. közötti uniós tervezési időszakot. Ebből a folyamatból a szakszervezeteknek sem szabad kimaradni, akkor sem, ha jogos fenntartásaik lesznek egy átfogó megállapodás régi-új ötletével szemben. Azzal ugyanis számolni kell, hogy a piaci elemek tovább erősödnek, a globalizáció nem áll meg, a tőke logikája egyre inkább eluralja a társadalmat. A több piaccal több szolidaritást kell szembeállítani, máskülönben tovább növekszenek a feszültségek, abszolút és relatív mértékben is tovább romlik a bérből és fizetésből élők különböző csoportjainak helyzete.

Válságban a baloldal, a szociáldemokrácia, hallani különböző fórumokon. Ebben a megállapításban sok az igazság, de ettől nem kell annyira megijedni az érdekvédőknek. Többnyire ugyanis csak arról van szó, hogy magukat baloldali, szociáldemokrata felfogásúnak tekintő emberek hirtelen felfedezik, hogy a dolgok lényegét illetően antikapitalisták. Illúzióktól terhes évek után már nem hisznek a tőke és a piac mindenhatóságában és nem akarnak a "kapitalizmus építésének" élenjárói lenni. Egy kis politikai gyomorrontás után újra fogékonyak a munka világa felől érkező hírekre. Felfedezik, hogy szakszervezetek nélkül nincs szociáldemokrata politika, és a szakszervezeti intézmények elsorvadásával pótolhatatlan veszteség éri a baloldalt.

Antikapitalizmus ma (miként régen is) bal- és jobboldalon egyaránt jelentkezik. A szocialisták körében valóságos lelki görcsök kezdenek oldódni, idő kell még azonban, hogy helyükre kerüljenek az értékek. S kell tapasztalat is, hiszen alig akad gyakorló politikus a baloldalon, akinek konkrét ismeretei lennének a munkavállalói érdekvédelemről. Inkább filantróp értelmiségiek, mint vérbeli szociáldemokraták, akik mostanság sürgetik a szakszervezeti kapcsolatok fejlesztését. Becsülendő azonban a felismerés és a szándék, amely új mozgásokat indíthat el a baloldalon egy olyan időszakban, amikor a globális tőke lényegében öntörvényűen működik és a kormányoknak csak a szervezett társadalommal összefogva van némi esélye a gazdasági folyamatok befolyásolására.

A szakszervezetek jövőképe a jelen által homályos. Ha csak az elmúlt tizenöt év trendjét néznénk, akkor felfesthetnénk a vég, a teljes megsemmisülés vízióját. A mozgalom azonban más logika szerint működik, a hullámvölgyeket gyakran hullámhegyek követik. Ezt a logikát fejezi ki az a paradoxon - egykori szb-titkárom örökbecsű megállapítása szerint -, hogy szakszervezetnek lenni kell, mert ha nincs, az emberek csinálnak maguknak.

A baloldal egyik tengelyeként a szakszervezeteknek sürgősen véleményt kell formálni arról, hogy meddig terjeszkedjen a társadalomban a tőke, hol a határ, amelyen túl nem szabad piacosítani. A magántulajdon mindenhatóságával szemben védeniük kell a tulajdonformák sokféleségét, beleértve a munkavállalói tulajdonlást is. S mivel a munkavállalóknak van hazája, érdekképviseletük támogathatja a mindenkori kormányokat a hazai tulajdon preferálásában és a foglalkoztatáspolitika eszközeinek a kialakításában.

Uniós körülmények között több áttétellel és más "csomagolásban" valósul meg a jövedelmek elosztása, ami valóságos kihívást jelent a szakszervezeteknek is. Valódi esélyteremtést az új szociáldemokrácia nem valósíthat meg az érdekvédők kizárásával, s ennek a felismerésnek érvényt kell szerezni a törvényhozásban és a kormányzati munkában is. Esélyteremtés nincs érdekérvényesítés nélkül. Ha a munkavállalók képviselői csak a munkáltatók akaratának elfogadására, kötelező konszenzusra lennének jogosultak, az felélné a szakszervezetek jövőjét. Ezért felelősen gondolkodó szociáldemokratáknak csak egy célja lehet: minden segítséget megadni ahhoz, hogy erős szakszervezetek legyenek.

Budapest, 2004. augusztus 21.