Több a kérdés, mint a válasz

A kelet-európai szakszervezetek és az EU-csatlakozás

- Olyan polgárok állama leszünk, akik nem félnek kinyitni a szájukat és nem beszélnek senki szájíze szerint, vagy olyan állam leszünk, ahol senkinek nem éri meg a befolyásos körökkel szembekerülni? Tisztességes körülmények között fennálló állammá leszünk, ahol mindannyiunk szolidárisan hordozott gondja a tájaink és lakhelyünk állapota, vagy olyan állammá, amelynek közéletét a gyűlölet, irigység, intrikák és manipulációk határozzák meg? - Vaclav Havel, a Cseh Köztársaság korábbi elnöke tette fel ezeket a kérdéseket, az állam és társadalom helyzetével, jövőjével kapcsolatosan, az Európai Unióhoz való csatlakozással összefüggésben.

Paragrafusok tonnaszám

A politikusoknak címezve Havel megállapította: "Tudnunk kellene, hogyan akarnak a politikusok szembeszállni a kapitalizmus maffia-jellegű struktúrájával, vagy maffia-jellegű értelmezésével, hogy mennyire konkrétan akarják erősíteni a jog hatalmát és az állampolgárok befolyását, hogyan szándékozzák megvalósítani az erkölcsi- és jogrend iránti általános tiszteletet, anélkül hogy megtévesztenék önmagukat azzal a fikcióval, hogy mindezt el tudják érni, ha továbbra is tonnaszám adnak még részletesebb paragrafusokat a fennálló rendelkezésekhez, amelyeket az emberek nemcsak hogy nem tartanak többé tiszteletben, de amelyek áttekintése is egyre nehezebbé válik."

Havel megállapításai rámutatnak az alapproblémára, amellyel a kelet- és közép-európai szakszervezeteknek szembe kell nézniük. Míg a régió legtöbb országa a gazdasági átmenet állapotában van, egyidejűleg kirajzolódik a politikai átstrukturálódás és demokratizálódás nehéz folyamata is, amelyet azonban még nem lehetne lezártnak és stabilnak nevezni. Bármilyen örvendetesek is a változások, Horvátországban és Szerbiában figyelembe kell venni a tényt, hogy ez a fejlődés igen törékeny gazdasági, szociális és politikai körülmények háttere előtt zajlik, míg egyes országokban pedig a reakciós erők változatlanul komoly bázissal rendelkeznek, különösen a FÁK-ban, megpróbálhatják visszafordítani a politikai fejlődés irányát.

Mélyek a gyökerek

A pozitív jelek ellenére is óvatosságra van szükség a közép-kelet-európai országok gyors és problémamentes felzárkóztatásával kapcsolatos reményt illetően. Ennek mind gazdasági, mind szociális, mind pedig politikai okai vannak. Tény és való, hogy az utóbbi évtizedben eltérő módon fejlődött a közép-kelet-európai országok nemzetgazdasága. A kevés nyertessel sok vesztes áll szemben. A Világbanknak az átalakulás első tíz évéről szóló jelentése alapján 2000. évben a térség 27 országából csak ötnek volt magasabb a bruttó nemzeti összterméke, mint az összehasonlításként vett 1990-es évben. Igaz ugyan, hogy 2000-ben - először a rendszerváltás óta - a térségben gazdasági növekedés volt megfigyelhető, ez azonban aligha lesz elegendő a fejlődésben való lemaradás tartós csökkentéséhez. A növekedés ugyanis olyan országokban történt mint Oroszország, Ukrajna, Jugoszlávia, Románia, Horvátország és Csehország, amelyek többnyire eleve a mélypontról indítottak, és például Oroszország esetében az olaj árának emelkedését is számításba kell venni.

Még fontosabb, hogy az említett gazdasági növekedés ellenére sem sikerült sehol a munkanélküliség problémáján enyhíteni. Éppen ellenkezőleg, az ipari fejlődés felgyorsulása - a racionalizálás következtében - általában munkahelyek elvesztését eredményezte. Valóban egyjegyű munkanélküliségi arányszámot egyedül Magyarország tud felmutatni. Egyébként is meg kell kérdőjelezni egyes statisztikák megbízhatóságát, és számításba kell venni az árnyékgazdaság arányát is. Ez komoly problémák elé állítja a térség szakszervezeteit, nem is beszélve arról, hogy a szociális biztonság, az egészségügyi-, képzési- és nyugdíjrendszer új struktúrái még csak nyomokban ismerhetőek fel.

Ugyanilyen szkeptikusan és türelmesen kell figyelni a politikai fejlődést is. Mert nemcsak a gazdasági átalakítást, a politikai struktúrák átformálását is erősen akadályozza a múlt öröksége. És ezért nemcsak a kommunista éra a felelős. A valódi gyökerek a 19. század végére, a 20. század elejére nyúlnak vissza. Az Oszmán Birodalom, a cári Oroszország és a K.u. K Monarchia befejezetlen, illetve félresikerült, felülről való modernizálása központosított államokat teremtett, amelyek a mai napig hatékonyan akadályozták meg egy valódi civil társadalom kialakulását. Ez az örökség súlyos teher, amelynek következményei - a felduzzasztott hivatalnoki apparátus, a kegyúri rendszerben való gondolkodás, a paternalisztikus mentalitás, a korrupcióra való fogékonyság, a végrehajtás és gazdaság hatékonyságának hiánya, a civil társadalom és az erős, független szakszervezetek hiánya - a mai napig kihatnak. E háttér ismeretében nem lehet gyors és látványok sikerekre számítani, különösen nem a nyugat-európai módszerek, minták és törvények tisztán formális átvételével.

Remény és várakozás

A belépő országok szakszervezetei közötti együttműködés még mindig sok kívánnivalót hagy maga után, különösen a tagságra irányuló információs- és képzési tevékenység terén. Ennek okai közé tartozik, hogy a térségben közvetlenül 1989 után ugyan sokirányú bilaterális kapcsolat kiépítésére került sor, ám kevéssé volt koordinálva és hiányzott belőle az igazi koncepció. Ennek eredményeképpen Kelet-Európa szakszervezetei között egészségtelen verseny alakult ki, a térségközi együttműködés helyett. Másrészt Kelet-Európa országai, és ezzel a szakszervezetek is, túl gyorsan és intenzíven kezdtek az EU-tagságra koncentrálni. Tény, hogy ezalatt sok remény és várakozás csalódáshoz vezetett - és fog vezetni még a jövőben is - nemzeti izolációt és a tulajdonképpeni szakszervezeti problémák félreismerését eredményezte. Ennek a háttérnek az ismeretében feltétlenül újra kell értékelni a belépő országok kritikus szakszervezeti helyzetét, már csak azért is, mert a szakszervezetekre kifejtett nyomás az EU-csatlakozás következtében csak növekedni és élesedni fog, ami nem marad majd negatív hatás nélkül a régi tagországok szakszervezeteire sem.

A térség további pozitív fejlődése a szakszervezeti vezetők reformkészségétől és reformképességétől függ, és attól, hogyan lehet különféle projektek segítségével mind a szakszervezeti tagokat, mind az üzemi szakszervezeti képviselőket aktívabbá tenni. Egyidejűleg tisztázni kell néhány stratégiai és politikai kérdésfelvetést is a régi EU- tagországokban a keleti bővítés által kiváltott feszültségekkel kapcsolatban. Ide tartozik többek közt az a kérdés is, hogyan akarnak az Európai Üzemi Tanácsok (EBR) eljárni, ha Közép-Európa szakszervezetei teljes jogú tagokká válnak, és a management lehetséges bérpolitikai konkurensekként akarja bevetni őket. Milyen működőképes eszközök állnak az EBR-tevékenység keretében rendelkezésre, hogy a konszerneken belüli jóléti visszaeséssel szembe tudjanak szállni?

Képesség a párbeszédre

Központi jelentősége lesz annak, mit és hogyan tud az Európai Unió szociális párbeszéde elérni, és hogyan lehet ezt a párbeszédet az átalakuló országok valós körülményei között alkalmazni és megvalósítani. Először természetesen azt a kérdést kell föltenni, milyen ezekben az országokban a szociális partnerek, a kormány és a munkakörülmények jelenlegi viszonya. Vagy, hogy pontosabban fejezzük ki magunkat:

- Hogyan működik a szociális párbeszéd olyan államokban, ahol a munkaadói struktúra nem kielégítő, ahol a munkaadói szövetségek - amennyiben egyáltalán vannak ilyenek - nem hajlandóak lényegi tárgyalásokat kezdeni a szakszervezetekkel?

- Mennyire lehet hatékony a szociális párbeszéd olyan országokban, amelyeknek még mindig fejletlen a munkaügyi törvényhozásuk, ahol a munkaügyi bíróságok túlterheltek, nem hatékonyak vagy nem is pártatlanok?

- Hogyan működjék a szociális párbeszéd olyan országokban, amelyek ratifikálták ugyan az olyan EU-irányvonalakat, mint az ILO-egyezmény, de nem valósítják meg ezeket, és csak igen kevés mechanizmusuk, eszközük és politikai eltökéltségük van az ez irányú törvényhozás felügyeletére?

- És végezetül, milyen az a szociálpolitikai háttér, amely előtt ennek a párbeszédnek zajlania kellene? Mennyire stabilak és megbízhatóak az olyan biztosítási rendszerek mint a nyugdíj-, a munkanélküli biztosítás, az egészségügyi- és képzési rendszer, a szakmai képesítés, stb.

Igen naiv és rendkívül veszélyes volna a kelet-európai szakszervezetek részéről arra hagyatkozni, hogy országaiknak a nyugatival össze nem hasonlítható fejlettségi foka és ipari viszonyai közepette a párbeszéd majd csak meg fog oldani minden problémát. Ha az ember figyelembe veszi jó néhány kelet-európai szakszervezet jelenlegi állapotát, megérti, hogy az összeurópai szakszervezeti mozgalom veszélybe kerül, ha nem sikerül a kelet-európai szakszervezetek konfliktus- és harcképességét erősíteni és a szociális párbeszédet oly módon modifikálni, hogy az jobban megfeleljen az ottani munkavállalók és szakszervezetek valódi körülményeinek és szükségleteinek.