Századévnyi küzdelem

Századvégi demonstráció Fotó:Mayer Gy.

Kezdet és vég. Itt az új évszázad, új fordulatszámon pörög a történelem kereke, de azért érdemes egy pillantást vetni a múlt századra - milyen szokatlan kimondani: a huszadikra -, annak is az első és utolsó éveire.

Uralkodó iránya volt a magyar közgondolkodásnak az 1900-as évek kezdetén, hogy oldani kell az Ausztriához fűződő kötelékeket, mérsékelni szükségeltetik a tőke mindenhatóságát, és a haladás irányát követendő: gépek vegyék át az embertől a legnehezebb fizikai munkák terhét. Automobilon, mozdonyon, metrón érkezett a huszadik század. Hogy azután háborús, forradalmas, világforgató események hullámverésével úgy köszönjön el az 1990-es években, hogy az ország Ausztria és a többi nyugati ország közösségéhez óhajt csatlakozni, az élet minden szektorában trónra emeli a tőkét, és a modern világ irányát követve: újraosztja a tudást a gépek által felszabadított munkaerőnek. Komputerrel, internettel, mobil-telefonnal fordult a magyar társadalom a huszonegyedik század startpályáira. Két korszak ívére feszítve így múlt el száz esztendő, az ipari forradalomtól a tudás alapú társadalomig.

A szakszervezetek a gépkorszak szülötteként ott voltak a kezdeteknél és - súlyos harcokban hozott áldozatok árán - a végnél is, túlélték a huszadik századot és beléptek a huszonegyedikbe.

Tér és erő. A nagy történelmi helykeresésben és helyfoglalásban jut-e szerep, feladat, tér és erő a munkavállalói érdekvédelemnek, alkotó eleme lesz-e a civilizáció és kultúra új korszakának? Avagy - mint régi, már hasznavehetetlen dolgokkal szokás - a történelem hátsó udvarába, múzeumba, emlékhelyre állítják maradékait, átadván az emlékezetnek. Hiszen az új időkben annyi kezdeményezés, mozgalom, közösség, szervezet került a történelem lomtárába!

Minden akadályon magukat átküzdve, a szakszervezetek megmaradtak, immár ötnegyed évszázada stabilan állnak a magyar társadalomban. Századévnyi küzdelemben helyet biztosítottak maguknak a törvényhozásban, pártokban, kormányokban, építettek tagjaiknak kultúrházakat és könyvtárakat, szerveztek segélyegyletet és biztosítót, kiadtak újságokat és könyveket. Élni, tanulni, üdülni és érvényesülni lehetett szakszervezeti segítséggel hosszú évtizedeken keresztül. Mindemellett persze állandó harcot folytattak a bérekért és a munkahelyekért.

Gyakran megalkuvásokba torkolltak az érdekviták - mentvén az intézményeket, a befolyást és a vagyont -, a politikusok mégsem voltak soha elégedettek az érdekvédelmi vezetők engedelmességével. Tisza István, Horthy, Rákosi, Kádár és Antall József egyaránt tartott - többnyire tapasztalatból - a szakszervezetek erejétől. Ez az erő a 90-es években erősen megfogyatkozott. A hazai munkavállalói érdekvédelem nagy árat fizetett azért, hogy passzív szemlélője maradt a rendszerváltásnak. Küzdelem nélkül, szinte ajándékul kapta vissza a sztrájk jogát, valamint a szervezkedési-, szólás- és sajtószabadság korlátainak eltörlését, a szervezeti önállóságot. A rendszerváltó alkudozások idején kivonult a háromoldalú tárgyalásokról, nem indult az első szabad országgyűlési választásokon, később pedig bizonytalan volt a privatizációs folyamatban, alig tett valamit a hirtelen növekvő munkanélküliség ellen. Tétlenül nézte a munkásellátás és a szociális vívmányok megvonását. Csendesen beletörődött abba is, hogy nem kap súlyának megfelelő szerepet az új politikai intézményrendszerben.

Igaz, hogy voltak helyi és országos ellenszegülések, tiltakozások, demonstrációk, de a szakszervezeti érdekérvényesítés keményebb eszközeinek alkalmazására csak nagyon korlátozottan került sor. Egyes ágazatok, üzemek elszigetelt sztrájk-akciói - néhány hősies kiállástól eltekintve - visszhang nélkül maradtak a társadalomban. Átmeneti sikert hoztak a társadalombiztosítási és üzemi tanácsi választások, amelyeket azonban nem sikerült kiaknázni a közvéleményben élő szakszervezet-kép megváltoztatására és az alkotmányos garanciák megteremtésére. Maradtak az utcai demonstrációk, amelyek ugyan hagyományos formái a munkavállalói elégedetlenség kifejezésének, de inkább politikai, mint gazdasági célok védelmében hasznosak. (Az érdekvédők a század első harmadával ellentétben nem szervezhetnek politikai sztrájkot.)

Elvesztett örökség. Tagadhatatlan tény, hogy a rendszerváltozást követően a szakszervezetek ellenében gőzerővel tört utat magának az új politikai elit, a neoliberális gazdaságpolitika és a multinacionális tőke. A belső széthúzással, korrupcióval és árulásokkal küszködő érdekvédőknek számtalan esetben szinte esélytelenül kellett vállalni a küzdelmet. Az elégtelen alkuerő, az üres sztrájk-kasszák, a szakértelem és a szolidaritás hiánya rontotta az érdekvédelem hatékonyságát, a győzelem esélyét. Különösen a versenyszférában, ahol a magántőke - külföldi példákat és hazai hagyományokat követve - hamar megtanulta, hogyan szerelje le a szakszervezeti követeléseket.

A századvég nagy történelmi hullámverésében és átalakulásában sokat veszítettek a szakszervezetek. Elveszítették vagyonuk, intézményeik és tagságuk jelentős részét; minimálisra csökkent befolyásuk a törvényhozásban, a kulturális életben és a sajtóban, jobbára kiszorultak az állami és vállalati forrásokat elosztó testületekből és több területen - üdültetés, művelődés, segélyezés - csak árnyékuk régi önmaguknak. Értelmiségi bázisuk lecsökkent, megoldatlan a szakértőik, kádereik és tisztségviselőik képzése és utánpótlása. Csaknem odaveszett az ipari forradalom kezdeteitől felhalmozott örökség, kicsorbultak a munka hadának a fegyverei, lépteinek dobogására már alig figyel a tőke és a politika.

Önsegély és gőzduda.Mi mostan a szakszervezet és mivé válhat? A munkavállalói érdekvédelem 21. századi arculata most formálódik, a válság mélypontján túl kezdi visszanyerni legitimitását és önazonosságát. Úgy tűnik, egyre inkább eltávolodik a pártharcoktól, visszahúzódik a munka világába, az üzemek falai közé.

Mondanivalójában a munkára és a megélhetésre koncentrál. A kenyér követelése mellett azonban időnként elszánja magát, hogy fellépjen az emberi méltóság és szabadság tiszteletben tartásáért, védelmébe vegye a baloldali értékrendet. Követelései többnyire mentesek forradalmi hevülettől, osztályjellegű elfogultságoktól és alig támaszkodik nemzetközi háttérre és szolidalitásra.

Civil szervezetté formálódtak a szakszervezetek a szó tágabb értelmében. Szemmel tartják a tőkét, de nem korlátozzák, segítik tagjaik beilleszkedését a fogyasztói társadalomba. Távol állnak attól, hogy ellenhatalmat és ellenkultúrát hozzanak létre. Lent önsegély, fönt gőzduda. Így is, úgy is a feszültségek oldói. Veszteségeik dacára is jelentékeny szervezeti erőt képviselnek. Figyelmet érdemel, hogy helyenként új alapszervezetek jönnek létre, mintha igazolódna az egykori szb-titkár megfigyelése, aki a lengyel Szolidaritás létrejöttekor 1981-ben kijelentette: szakszervezetnek lenni kell, mert ha nincs, az emberek csinálnak maguknak.

Az intézményi és vagyoni bázis összezsugorodásával a munkavállalói érdekvédelem a korábbinál kevésbé kényszerül megalkuvásokra, ma már „csak láncait veszítheti” el, ezért veszedelmes konkurrenciája (vagy szövetségese) lehet a rendszerváltó politikai osztálynak, vagy más uralomra törekvő csoportnak. A hatalom bástyáin kívül szépen növekszik erkölcsi tőkéje, amelyet hasznosíthat az új század küzdelmeiben. Vezért és programot találva bármikor a politika színpadára léphet.