Száz nap, helycserével

Száz nap nem a világ, gondoltam a százegyedik napon. Magam elé tettem egy üres lapot. Írni akartam, de nem jutott eszembe semmi. Belenéztem az újságokba, amelyek telistele voltak okos elemzésekkel az új kormány működéséről. Hódolat és kritika vegyesen. A lapok iránya szerint. Eltelt még egy nap, amikor az a furcsa ötletem támadt, hogy nem is a kormány, hanem az ellenzék száz napjáról kellene értekezni. Arról, hogy a baloldal megint nem készült föl a vereségre. A szocialistákat és a mögötte álló szakszervezeteket újabb csapások érték visszavonulás közben. Valahogyan ez a téma sem volt kedvemre való.

Azután a százharmadik napon bementem a parlament ülésére. Gondoltam, tapogatózok egy kicsit, hogy a politikus urak és hölgyek mit gondolnak a maguk mögött hagyott száz napról. Leültem a sajtópáholyban és figyeltem egy kicsit. Az egykori szindikalista ellenzéki képviselő érdekvédelmi ügyekben az illetékes államtitkárt kérdezte éppen, aki maga is anno szakszervezeti vezér volt.

Rendesen odamondogattak egymásnak. Kollegiális alapon. Az MSZOSZ első embere elgondolkodva figyelte a szópárbajt. Lehet persze, hogy csak a székház eladása körüli aznapi sajtóhíreket dolgozta föl magában. Vagy a közelgő kongresszus járt a fejében, a hogyan tovább.

Néhány bársonyszéknek hiányzott a gazdája. A jelenlévők egyike cáfolta a vele kapcsolatos hireszteléseket, mentegetőzött, hogy csak az elődje lakását és kocsiját használja. A szavaiból éreztem, hogy a helycsere bizony kényelmetlenségekkel járt. Mindkét oldalon. A száz nap tele volt ilyen kényelmetlenséggel. Elfelejthető azonban négy év alatt. Ebben bízhatnak a tisztelt választók.

Idő múltával föltűnt, hogy a képviselők közül milyen sokan hordanak kék inget. Kék a divat mostanság. Volt divatja persze egykoriban a hajtókára tűzött kék szalagnak is, szakszervezeti berkekben kivált. Jutott eszembe ottan. Valószínű, lesz is még, talán nem is sokára. Képzelődtem. Alulnézetből ugyanis ez a száz nap nem volt annyira kellemes. Megszaporodtak a gondok a világban ismételten. Amit a kormány és az ellenzék együtt sem tud feledtetni. Bár tehetnék.

Számos vállalatnál elillantak a második félévi bérfejlesztésre mondott ígéretek. Bizonytalanná váltak munkahelyek és kevesebb szó esik a jövő évi kilátásokról. Tavasszal, a kampány idején még el lehetett hinni, hogy mehet jobban is. Eltelt bizonyos idő és csak annyi a biztos, hogy nem lesz könnyű. Munkavállalóknak semmiképpen. A nyári melegben egyszer csak zsugorodni kezdtek a gazdasági növekedés beigért számai. Az ősz beköszöntével szorul némileg a hurok az adófizetők körül. A tél közeledtével erősödik a hajsza a profit után. Igyekszik a tőke is. Hiába a sok biztatás, ahelyett, hogy csökkenne, növekedni látszik a kisemberek kiszolgáltatottsága. Újabb áldozatok az ország versenyképességének oltárán. Teszem hozzá nehéz szívvel.

Az új kormány első száz napja letelt. Áltatjuk magunkat még egy kicsit a kampányok szlogenjeivel, s azután kiderül megint, hogy csak kemény érdekvédelem árán lehet többet elérni. A parlamenti szónoklatokat hallgatva efelől aligha lehet kétsége bárkinek. Nem is volt kedvem a politikus urakat és hölgyeket faggatni. Mondjanak amit akarnak, a második száz nap lényegesebbnek ígérkezik az első száznál. A költségvetésből, az elvonásokból, a béralku során sejteni lehet majd, hogy merre tartanak a dolgok, mi értelme volt a helycserének.