A munkástanácsok tanulságos története

1956 őszén a Nagy-Budapesti Központi Munkástanács körül bábáskodók megpróbálták helyrebillenteni a történelem kerekét, a szovjet beavatkozás ellenére is megkísérelték a lehetetlent. Egyébiránt nem árt tudni, hogy a munkástanácsi vezetők baloldali meggyőződéssel vetették magukat a csaknem kilátástalan küzdelembe. Korabeli hitvallásuk alapján azonban vélhetően bajosan viszonyulnának a mai ellenzék hangvételéhez is.

Kevésbé közismert a nagyközönség előtt, hogy nem kisebb gondolkodó, mint Bibó István, éppen a munkástanácsok fellépése okán minősítette 1956-ot a világtörténelem egyetlen valóban szocialista forradalmának. Váltig állította, hogy ha nincs szovjet beavatkozás, Nagy Imre koalíciós kormánya – amelynek államminisztere volt – „képes lett volna a forradalom céljait megvalósítani, a szocialista vívmányokat megőrizni és az országot a konszolidáció útjára vezetni”.

A munkástanácsok a termelést nem az állam totális hatalmán keresztül, hanem a szövetkezeti mintához hasonlatos haszonbérleti konstrukció alapján képzelték el. A mindenkori kormányzat számára csupán a hatósági szerepet kívánták meghagyni a gazdasági életben, és koncepciójuk szerint utat nyitottak volna a vállalatok gazdálkodási önállósága, a menedzsment dolgozók általi megválasztása, illetve a hatékony árutermelést előfeltételező, kontrollált piacgazdaság felé. Legfőbb törekvésük pedig az volt, hogy a dolgozók számára részesedést követeltek a nyereségből.

A Kádár-kurzus előbb kriminalizálta és kivonta a forgalomból a munkástanácsok vezetőit, majd egy év múlva visszavonták a létjogosultságukat megalapozó törvényerejű rendeletet is. Később mégis lépésről-lépésre arra kényszerült, hogy – meggyőződése ellenére – a politikája részévé tegyen pragmatikus elemeket a munkástanácsok '56-os programjából.

A szovjet típusú berendezkedési szabványoktól eltérve, előbb 1957 őszén a kormány jelképes engedményt tett a haszonrészesedés ügyében. Bevezette a vállalati nyereségrészesedés intézményét, amivel persze a „dolgozó nép” állami-központi jutalmazása irányába terelte a folyamatokat. A kiosztható részesedést nagyjából háromheti bérben maximálta, a nem-kiosztható hányad egy részét pedig az üzemen belül lehetett munkásjóléti célokra felhasználni. A részesedés felosztásáról-felhasználásáról való döntés az egyidejűleg választani rendelt üzemi tanácsok (egyetlen) feladata volt; s ezzel az üzemi munkástanácsok létezése is valamiféle megalapozást nyert. Azonban akár akarták, akár nem, mégiscsak ekkor tették meg az első lépést a vállalati önállóság irányába.

A hatvanas években azután, főleg az új gazdasági mechanizmusnak elkeresztelt nagybetűs Reform keretében, egyre több ipari szövetkezett erősödött meg az OKISZ érdekképviseleti védőszárnya alatt. Az agrárüzemek ipari profilra alakított melléküzemágai is néhány év alatt annyira megerősödtek. A korabeli politikai vezetés 1973-ban – moszkvai sugallatra – az ipari tevékenységek és termelőeszközök bizonyos körét meghatározó törvényi intézkedéssel igyekezett gátat vetni térhódításuknak. Az állami tulajdon felsőbbrendűségét hirdető politika inkább vállalta az ország eladósítását, minthogy a szövetkezeti szektor felvirágzását eltűrje. Még koncepciós perek is indultak „tisztességtelen hasznot” realizáló szövetkezeti pénzügyi és szakmai vezetők ellen, akiket – rejtélyes módon – 1977 nyarán, egy KB-ülés nyomán rehabilitáltak.

Néhány év múlva, 1982-ben már akkora volt a baj, hogy a magyar jogrendben hirtelen felbukkanhatott egy újdonsült társasági forma, amit feltehetőleg az '56-os követelések mintájára dolgoztak ki. Ez volt az ún. vállalati gazdasági munkaközösség (VGMK). Ezekben a munkaközösségekben a dolgozók maguk választották meg vezetőiket, önállóan gazdálkodhattak,  nyereségükből utólag fizettek térítést a használt eszközök, illetve infrastruktúra használatáért, a megmaradó rész felett pedig maguk rendelkeztek. Volt azonban egy óriási korlát: a konstrukció nem terjedhetett ki az egész üzemre, mint ahogy azt 1956-ban elgondolták. Csak egyes üzemi részlegek kaphatták meg a VGMK-szerű működés kegyes lehetőséget. S mivel kizárólag a vállalat igazgatójával kötött megállapodás alapján jöhetett létre VGMK, így – az igazgató költségérzékenységén túl – gyakorta más módja (pl. a honoráriumból való visszaosztás) volt a kivételes lehetőség kieszközlésének. Sajnálatos továbbá, hogy az üzemszerűen termelő iparágakban, ahol a technológia kevésbé bontható meg, ez a forma kevésbé terjedt el. Viszont felettébb sikeresnek bizonyult a szellemi munka bázisán, különösen az akkor kibontakozó számítástechnika területén

1985-ben pedig megszületett az „önigazgató vállalat”, amelyik megkapta a jogot az önálló gazdálkodásra (a központi alapító szerv immár csak „felügyeletet” gyakorolt), az igazgatót a vállalati tanács (VT) választhatta 5 éves mandátummal.  A nyereségfelosztás arányai az állam és a vállalat között azonban változatlan maradt. A „vállalati tanács” volt ebben a konstrukcióban a kritikus pont. Ez a testület azonban pártállami körülmények között alapvetően különbözött az üzemi munkástanácsok '56-os összetételétől, mivel csak a tagok felét választották a munkavállalók, a többi tag – a törvény erejénél fogva – automatikusan került be a testületbe. Vagyis a VT másik fele a vállalatnál betöltött irányító-vezető beosztásánál fogva lett igazgató-választó. Sőt, a testület 1/6-át az igazgató saját hatáskörben delegálhatta. A VT tehát nem a „társult munka közösségét” képviselte. Sokkal inkább az aktuális vállalati elit hatalmát volt hivatott erősíteni. S mindez párosult olyan új jogi lehetőségekkel, amelyek utat nyitottak az addig köztulajdonú eszköz-vagyon későbbi magántulajdonba való átcsúsztatása előtt. Vagyis a vállalati tanács lett az ún. spontán privatizáció melegágya.

1989-ben a Nemzeti Kerekasztal-tárgyalások eredményeként, a harmadik oldal egyetlen elfogadott javaslata alapján, alkotmányos szinten került elismerésre a szövetkezeti tulajdon mellett a termelői önkormányzatiság intézménye is. De fél év múlva az Antall-Tölgyessy paktum következtében hatályon kívül helyezték a munkástanácsok működésének elősegítését szolgáló jogalapot. Pedig a rendszerváltás hajnalán, amikor valóban spontán módon alakult legalább két-háromszáz munkástanács az országban, nyitva állt a történelmi lehetőség arra, hogy piacgazdasági bázison és demokratikus közjogi berendezkedés közepette, szervesülve folytatódjon az '56-ban megkezdett történet. Ezt követően az érdemi pártpolitikai támogatás nélküli maradt mozgalom – a globalizáció nyomása alá került hazai politikai folyamatok urai számára is – abszolút zavaró momentummá vált.

Bár néhány helyen részleges sikerek is színesítik a palettát, de pl. az MRP, azaz a munkavállalói résztulajdonosi program 1993-ban való törvénybe iktatása is jobbára csak a menedzserek számára biztosított kedvezményes kivásárlási lehetőséget. Közben pedig a sajnos egyre több iparágat sújtott a végelszámolási, a csőd- és felszámolási eljárások elszaporodása. Néhány év alatt másfél millióan estek ki a munkaerőpiacról. Az okok között főleg az általános technológiai elmaradottságunk, de gyakran a piackivásárlásra irányuló magánosítás játszott közre. Utóbbi viszont – amint az pl. a Tungsram, vagy a növényolaj-, illetve a cukoripar történetéből is egyértelműen kiviláglik –, a hazai elit antikommunista szólamokkal álcázott asszisztenciája nélkül soha nem valósulhatott volna meg.

Összegezve megállapíthatjuk, hogy a munkás-önigazgatás koncepciójának artikulálása az '56-os magyar munkástanács-mozgalom történelmi jelentőségű eredménye volt. Minden rögtönzöttsége dacára felvillantott egy szovjet-modelltől eltérő antikapitalista társadalomszervezési modellt. Méghozzá azzal, hogy ez a koncepció visszájára fordított egy logikát: míg a kapitalista gazdaságban az eszköz-vagyon tulajdonosa bérel munkásokat (a munkaerőpiacon), addig a munkás-önigazgatás során a társult munkaerő-tulajdonosok bérelnek eszközöket (az állami közvagyonból).  S így – mondjon bárki bármit – a munkáslét „bérmunkás” minőségét meg lehetett volna szüntetni. Életképes modellt találtak tehát a magyar munkások a (magán- és állami-) kapitalista termelési mód bérmunka-rendszerének egy új rendszerrel való felváltásához.