Szakszervezetek nélkül nem megy

December elején, lapzárta idején, minden kétséget kizáróan megállapítható, hogy a szakszervezeti mozgalom szembekerült a szociális-liberális kormánnyal. Ez a szembenállás már 2006. nyarán, a kormányfő által meghirdetett megszorító intézkedések idején kialakult, de az idei bérajánlásról szóló megállapodásból és a kölcsönösen tett gesztusokból azt a következtetést vonhatta le a szakszervezeti tagság, hogy a felek stratégiai együttműködése nincs veszélyben. A baloldali értékek mentén áthidalhatók a kormányzati erők és a munkavállalói érdekvédelem között keletkezett árkok, a párbeszédnek, a színfalak mögött megkötött csendes alkuknak nincs alternatívája. Fordulatot az egészségbiztosítás átalakításának kormányzati tervezete hozott, néhány hét alatt sokat változott a helyzet.

A közvetlen előzményekhez hozzátartozik, hogy a kormányzati megszorítások a vártnál is keményebben érintették a munkavállalókat. A tervezett négy százalékkal szemben közel hat százalékkal romlik idén az életszínvonal. Ebben szerepet játszik, hogy a pénzügyi intézkedések „fölétervezése” mellett az idei esztendőben igen kedvezőtlenül alakultak a világpiacon az energiaárak, itthon pedig az aszály miatt az élelmiszerárak emelkedtek nem várt mértékben. Mindemellett a bérből és fizetésből élők úgy érzik, hogy a bankok, a közművek, a szolgáltatók és mindenki más rájuk kívánja áthárítani a megszorítások miatt őket sújtó terheket. Ebben a helyzetben számos család költségvetése kifeszül, feléli tartalékait, majd eladósodik, képtelen fenntartani az egyensúlyát. Elég egy gyengébb havi fizetés, váratlan kiadás és megáll az élet, kétségessé válik a megélhetés. Hirtelen elhatalmasodik a kiszolgáltatottság élménye, és áthidalhatatlannak látszanak a napi gondok.

Ha tréfás fordulattal akarnánk élni, ezen a ponton megjegyezhetnénk, hogy Gyurcsány Ferenc a tavalyi megszorító intézkedésekkel szinte előkészítette a társadalombiztosítás átalakításával szemben idén kibontakozott ellenállást. Sokak számára előre átélhetővé tette a kiszolgáltatottság érzését, ami az egészségbiztosítással kapcsolatban még inkább felerősödhet. Hiszen köztudott, az anyagi nyomorúságnál is nehezebb elviselni a testi nyomorúságot, a betegséget, a gyógyulás esélytelenségét. Ezen kívül az egészségbiztosítás privatizálása azokat is elgondolkodtatta, akiket az oktatás körüli viták nem érintettek meg, hiszen számos munkavállaló családtól messze kerültek a diplomaosztó intézmények, viszont a rendelőket, kórházakat nem tudja elkerülni senki.

Ilyen előzmények és körülmények között szembesültek a szakszervezetek azzal a ténnyel, hogy a kormány érdemi egyeztetés nélkül fog bele az egészségbiztosítás átalakításába. Úgy ad befektetőknek jelentős tulajdonrészt a pénztárakban, hogy nem egyeztet a befizetők képviselőivel, és úgy alakítja át a működésüket, hogy felbomlik a szolidaritáson nyugvó ellátási rendszer. Nem is szólva arról, hogy az egész átalakítás kísértetiesen hasonlít a nagy privatizálások idejére, amikor a fölülről gerjesztett zűrzavarban viszonylagossá váltak az alul élőknek tett ígéretek, kioldódtak a garanciáknak mondott fékek, és a tőke mindent félresöpörve érvényesítette nyers érdekeit. Ezért nem hisz ma senki a garanciákról szónokló honatyáknak és szóvivőknek.

Senki sem csodálkozhat azon, hogy az idei őszön számos szakszervezeti vezetőnél elszakadt a cérna, és nem láttak más lehetőséget, mint a tiltakozást a kormány tervezett intézkedései ellen. Ez a tiltakozás vitte az Országház elé november 10-én és 21-én a konföderációkat. Előbbi alkalommal ott voltak a téren a húsosok is, utóbbi esetben pedig támogatásukról biztosították a részvevőket. De nem csak a demonstráló tömegben, hanem külön is hallatta hangját a húsos szakszervezet. Az alapszervezetek levélben és személyesen is megszólították a működési területeken lévő országgyűlési képviselőket, hogy ne támogassák a parlamentnek benyújtott törvénytervezetet, és csak olyan törvényt hozzanak, amit előzetesen egyeztettek a szakszervezetekkel. Az ügyvivő testület pedig megalakította a sztrájkbizottságot, hogy egy széles körű akció esetén a húsosok keményebb fellépéssel is tiltakozhassanak a társadalmi egészségbiztosítás szétverése ellen.

A szakszervezetek szembenállása lapzártakor teljesnek mondható, minden konföderáció elutasítja a tervezett intézkedéseket, követeli a törvényalkotás folyamatának leállítását. Felmerülnek azonban bizonytalanságra, az egység hiányára utaló jelek is. Világosan látszik, hogy a hirtelen támadt érdeklődést, szimpátiát kihasználva egyes érdekvédők egymással rivalizálva szervezik a tiltakozásokat, szembetűnő a szakszervezeti összefogás hiánya, ami gyengíti a fellépések erejét. Másfelől pedig hezitálások tapasztalhatók, hiszen többen nehezen tudják baloldali beállítottságukkal és elkötelezettségükkel összeegyeztetni, hogy a baloldalinak tartott kormány ellen fellépjenek. Nem is szólva arról, hogy félnek a „politizálás” bélyegétől. Tanulságos, ahogy az MSZOSZ vezetői kétségbeesetten keresik a kompromisszum lehetőségét és nem akarják elhinni, hogy valódi erő felmutatása nélkül nem lehet eredményre jutni a tárgyalóasztalnál. Kénytelenek megtapasztalni, hogy nagy tétekkel folyó játszmáknál nem lehet mutyizni, engedményeket elérni. Az elmúlt évek erőfeszítései után a Liga elérkezettnek látja az időt, hogy átvegye a főszerepet a szakszervezeti mozgalomban, kihasználva a vasutasok és más ágazatok nyomásgyakorló képességét. A SZEF és az Autonómok úgy menetelnek a közös célokért, hogy kettőt lépnek, ha a média figyeli a mozgásukat. A Munkástanácsok most bizonyítják, hogy nem lehet leírni őket.

Hogy mi lesz a dolgok kimenetele, december elején még nem látszik. Tény, hogy az elmúlt hetekben sokat javult a szakszervezetek társadalmi megítélése és jó úton haladnak ahhoz, hogy sok évvel a rendszerváltozás után elfoglalják az őket megillető helyet a magyar társadalomban. A következő hetekben, hónapokban - a kormány akár visszavonja az egészségbiztosítós törvénytervezetét, akár nem - bizonyítást nyerhet, hogy a szakszervezetek nélkül nem megy.