„Megmaradunk és a legjobbak leszünk”

Beszélgetés Román Gyula húsiparossal a gödör aljáról

Román Gyula, az R-KON Kft. ügyvezető igazgatója régi ismerős, így kendőzetlenül beszélgettünk a húsipar helyzetéről. Több mint két éve, hogy beléptünk az Európai Unióba, ám a hazai húsipar helyzete alig-alig javult. A piac liberalizációja következtében jelentősen megnőtt az import termékek aránya, a határforgalom elől elhárultak az akadályok, miközben a hazai termékek uniós piaca alig változott a csatlakozás előtti időszakhoz képest. Az ügyvezető igazgató szerint nem csak a piaci változások miatt van mélyponton az ágazat. A rendszerváltás óta nem oldódtak meg alapvető problémák, amelynek az a következménye, hogy harmadára csökkent a feldolgozóipar kapacitása, és a sertésállomány létszáma is.

Igazgató úr, Ön gyakorló szakemberként hogyan éli mindennapjait?

Az a cégcsoport, amelyben tulajdonos vagyok, ma Magyarországon a Pick cégcsoport után a második legnagyobb húsvertikum. A Debreceni Hús Rt., a Csaba Hús Kft., a Szole- Meat Kft. és a Kapuvári Hús Rt.-ből áll a cégcsoportunk. Két vágóhidunk van, Debrecenben és Kapuváron, és a debreceni húsüzemmel együtt három húsfeldolgozónk működik. A cégcsoport tavalyi árbevétele 38 milliárd forint volt, szerény eredménnyel zártunk, s csak halkan jegyzem meg, hogy eddig nem is voltunk veszteségesek. Ám ezzel együtt a húsipar kálváriáját mi is megéljük. Arra persze, nem vagyok alkalmas, hogy részletes elemzést adjak arról, hogyan került a hazai húsipar ebbe a helyzetbe, de a jelenlegi állapotokat elég jól ismerem.

Csak közbevetőleg kérdezem: sokféle számadat jelenik meg a húsipar jövedelmezőségi szintjéről. A Hússzövetség szerint a jövedelmezőségi szint nulla, vagy alig éri el az egy százalékot. Ebben a helyzetben az Önök példája is igazolja, hogy van kiút, hiszen nem voltak veszteségesek. Pedig mióta vannak együtt?

Az idén szeptemberben lesz tíz éve, hogy a cégcsoport megalakult. A húsipar nem csak Magyarországon, hanem Európában is nehéz helyzetben van. A hazai okok közül elsőként azt mondanám, hogy kevés az élőállat, bár ez a kevés nagyon jó minőségű. Itt azonban megjegyezném, hogy a sertéstartásnak volna jövője, hiszen a magyar környezet kiválóan alkalmas erre. Látok erre minisztériumi, kormányzati elképzeléseket, Gráf József többször is beszélt erről, amivel mélyen egyet is értek, hiszen minden húsiparosnak érdeke, hogy a sertésállomány létszámát jelentősen növeljük. Azt is tudjuk, hogy a sertéstartás hosszú- hosszú éveken át veszteséges volt, ezért is jutottunk ide. Két-három éve viszont „aranybánya” a sertéstartás, persze, a megállapításom ellen egy sertéstartó bizonyára tiltakozna. Nem véletlen az sem, hogy ma már a húsipari cégek is ebbe az irányba akarnak kitörni, vagyis sertést akarnak termelni, termeltetni. Szóval kevés az állomány egy olyan országban, ahol jók az adottságok, van elég takarmány, és hagyományai vannak a sertéstartásnak. Itt nem a dán, holland, spanyol sertésre van szükség - ezeket mostanában megismertük - hanem a hazaira.

Nézzük meg a piaci oldalt. Miért veszítettek a pozíciókból?

A magyar sertés kevés és nagyon drága. S nem csak az alapanyag drága, hanem a minőségi szabályozás, az állatorvosi költségek, a környezetvédelmi díjak, az adóterhek is rendkívül magasak. Mondhatnám úgy is, hogy egyáltalán nem baráti a közgazdasági környezet. A sertéstartáshoz rengeteg pénz kell, s ezt a tőkeerőt nem látjuk. Az is probléma, hogy a sertéstartóknak nincs saját földterületük, ilyen módon nem tudja integrálni a mezőgazdasági előnyöket. Ez is okozza talán azt, hogy nehéz a sertéstartás. Szlovákiában már ott vannak a dánok, mivel ott a föld szabadon forgalmazható. Ez persze nem az én problémám, csak azt szerettem volna érzékeltetni, hogy nekünk a magyar sertés drága, a vágás költségei magasak, a minősítésben a high koronahús miatt a vágóhidaknak indokolatlanul 2 százalékkal többet kell fizetniük az alapanyagért, mint Nyugat- Európában. Ott ugyanis úgy kell érteni a minősítést, hogy a sertést levágják, a high korona húst kiveszik, és hidegen lemérik, és állapítják meg az árát, amit aztán meghirdetnek. Ebből az következik, hogy ha versenyképesek akarunk a piacon lenni, akkor sokkal több disznóra van szükség, európai árakon kellene „közlekedni”, s a környezeti terheket is a helyükre kellene tenni.

Ez még csak a sertéstartás kérdése, de máris látszik, hogy mekkora a versenyhátrányunk a nyugati vetélytársakkal szemben.

Pontosan erről van szó. Gondolja meg, hogy ha Dániából, Hollandiából hozza ide a sertéshúst, akkor a jelentős szállítási költségeket is meg kell fizetni. Régi szabály, hogy 100 kilométeren belül kell megtermelni és szállítani az alapanyagot, nem pedig Hollandiából, Lengyelországból. S ami döbbenet, hogy a lengyel sertésnek (50-es színhústartalommal, nem, mint a magyar 56 százalékos színhússal) ideszállítva is 6 forinttal olcsóbb a kilója, mint a magyarnak. És ebből korlátlan mennyiséget vehetünk. Ma is ott tartunk, június második felében, hogy alig van hazai sertés.

Mit gondol arról, hogy a húsipari vertikum szétesése mennyiben oka ennek a jelenlegi helyzetnek? Kérdezhetném úgy is, hogy a sertéstartás és a feldolgozás szétválása a problémák gyökere?

Ez is lényegi kérdés. Ha nincs elég sertés, és a két struktúra teljesen különvált, akkor ide jutunk, ahol ma is tartunk. Persze, azt is tudom, hogy a két szektor egymást okolja a tönkremenetele miatt. Ennek viszont az a következménye, hogy a magyar húsipar kezd jelentéktelenné válni Európában. Nincs elegendő árualap a piac meghódításához, a magyar ízeket elfelejtik. Ha valaki 1985-ben azt mondja nekem, hogy 2006-ban a lengyel sertést fogom importálni, akkor azt mondtam volna, hogy te bolond vagy. S lám milyen az élet! Lengyelországból hozzuk a disznót.

Lépjünk tovább! Milyen következő okot tudna felsorolni a helyzet értékeléséhez?

A húspiacok egyre inkább zárttá alakulnak. Minden országban a saját, a hazai termékeket védik. Vannak országok, ahol ezt okosan teszik, Magyarország nem. Nézzük, mondjuk, Ausztriát, ahová egy deka import húst nem lehet eladni. Az osztrákok a maguk által tartott állatokat nevelik, vágják, értékesítik, nincsenek olyan nagy tömegben az áruházláncok, mint nálunk. Ezért az a helyzet, hogy a piac helyi és nem globális, s az ország belpiacát a nemzeti húsipari cégek látják el termékekkel. A tájjellegű, hagyományos ízek iránt adott a kereslet, de már más ízvilágot nem lehet eladni. S éppen azért, mert lecsökkent a hazai termelés, kicsi a volumen, a nagy piacok kezdik elfelejteni a magyar termékeket. A magyar élőpiac hektikus, tehát nem tudjuk a nagy tömegű igényeket kiszolgálni. A húsipar tehát nehéz helyzetben van, miután a nagy áruházláncokon keresztül tudja csak az áruját értékesíteni, ez pedig rendkívül korlátozott lehetőséget ad a fejlődéshez Jól tudjuk, hogy az áruházláncok közötti verseny is milyen kemény, ám a piac mérete nem nő, csak ugyanazt a tortát lehet újra elosztani, szeletelni. A verseny következménye pedig a nyomott, alacsony árszint.

Hogyan tud az R-KON ezeken a problémákon túllépni?

Két dolgot említenék. Egyrészt elindultunk a termeltetés irányába, s hosszú távú szerződéseket kötünk a sertéstartókkal. Más oldalról viszont mi magunk is termelünk sertést, vagyis be akarunk kapcsolódni a sertéstartásba, mert önmagában sertést tartani ma már jó üzlet. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy a kitörés, a valódi fejlődés útja a termeltetés. Szerintem az nem jó, hogy például a Pick-Délhús csoport szinte az egész alapanyag szükségletét önmaga termeli. Hallom, hogy a Pini is kísérletezik termeltetéssel. A hálózatoknál persze ugyanazon az úton járunk, mint a többiek, viszont itt is törekszünk a hosszú távú szerződések megkötésére. Azt is megemlíteném, hogy ha a magyar húspiac szereplői nem „ígérnének” egymás alá az áralkuban, s nem rontanák egymás esélyeit, akkor talán könnyebb lenne. Amikor a hazai húságazat ilyen mélyen van, mint most, ahol a szereplők bankfüggőek és nincs saját tőkéjük, akkor könnyebben kockáztatnak.

Mit jelent Keleti Emil megállapítása a Húsosban, hogy az ágazat még nincs a gödör alján? Annyiszor emlegettük már, hogy nem is tudjuk, hol a gödör alja.

Ismert a mondás: minden év átlagos, kicsit rosszabb, mint a tavalyi, s még rosszabb, mint amilyen a jövő évi lesz. A hazai húsipar már csak 4-5 nagy szereplőből áll, ezek közül kettő olasz. Ennél jobban nem tudom a gödröt megmagyarázni, de elég, ha csak azt említem, hogy hány nagy, patinás cég ment csődbe, zárta be kapuit. Baj volt a Gyulai Húskombinátnál, bezárt a Zalahús, halljuk a Carnex csoport bajait. S itt nem arról van szó, hogy a vezetők hülyék, és szétlopták a vagyont. Az ágazat van nagyon-nagy bajban. A cégek önmaguktól nem tudnak ebből kimászni, s ha nem teszik rendbe a minősítést, a sertéstermelést, s nem segítik a húsipart, akkor erről a mélypontról nem lesz elmozdulás.

Milyen előnyei vannak az uniós csatlakozásnak?

Sokat ebből nem tudok felsorolni. Csak egy példát mondok: próbáljon beszerezni dél- amerikai marhahús kvótát magyar vállalkozóként. Ezt a kedvezményes kvótát az EU-ban a tűzhöz közel állók „lenyúlják”. Az újonnan csatlakozóknak esélyük sincs erre, ami persze, nagy hátrány. Amikor a kvótákról, a versenyről beszélünk, akkor nálunk csak a versenyhátrányokról szólhatunk. Vért izzadunk, ha innen Magyarországról akarunk uniós tagországba magyar hústermékeket eladni, itt viszont tárt karokkal várják a hálózatok a nyugat-európai termékeket. Érdekes, hogy mégsem terjedtek el, mert a hústermékek 80 százaléka magyar. S ebben nem csak az ízvilág, a hagyomány a meghatározó, hanem olyan mélyen vannak a magyar árak, hogy ennél mélyebbre már nem is süllyedhet. S itt említem meg az árfolyampolitikát is. Ha egyszer a forint erős, akkor ömlik be az import. Ha elmozdul az árfolyam, s olyan, mint most, akkor ez az árubeáramlás lelassul. Nekünk tehát a puha forint a jó.

Mi lehet a kiút?

Nem hiszek az alagút vége elméletben. A húsipar tovább erodálódik, további szereplők fognak elvérezni, míg nem a 3 millió sertéshez igazodó húsvertikum ki nem alakul. Ez a negatív verzióm. A másik, a pozitív világképem szerint csak úgy mászunk ki a gödörből, ha az említett problémákat rendbe teszik. Nem véletlen, hogy három cégnél is sztrájkhelyzet alakult ki. Nálunk szerencsére nem volt ilyen, mert a négy gyárból háromban tisztességes bért tudunk fizetni, s időben megszületett a bérmegállapodás. A kapuvári gyárral vannak gondjaink, itt csak húst „gyártunk”, nincs készítménygyártás. Most építjük vissza a gyártósort, így ott is lesz hústermék-gyártás. Tudom, hogy az állam szegény, s nincs pénze, de ha azt szeretnék, hogy a húsipar megmaradjon, ebbe először pénzt kell tenni. S talán nem is pénzt kellene mondanom, hanem azt, hogy a közgazdasági feltételeken kellene jelentősen javítani. S nem kerülne pénzbe, ha a szabályozókat úgy alakítanák, hogy a versenytársainkkal lépést tudjunk tartani.

A belső fogyasztás is évről-évre csökken, néhány éve még 32 kilogramm/fő/év volt a fogyasztás, most 27. Csökken a fizetőképes kereslet is.

A húsfogyasztás nem csak itthon, de Európa-szerte csökken, talán változnak az étkezési szokások is, nem tudom. Hamarabb vesznek az emberek mobiltelefont, internetet stb., ami sok pénzbe kerül. Így azután a hasán spórol az ember. Ha pedig a gyártót arra kényszerítik, hogy minél olcsóbban adja a terméket, akkor csak a minőség rovására tudja ezt megtenni. S eltelik 8-10 év, és szóba kerül a parizer, akkor mi a régi ízekre gondolunk, amit ma már sehol nem találunk meg. Ma egy villamosjegy áráért kapunk egy kiló virslit, s ez soha nem volt így. Az árarány érték nincs rendben, s ez a folyamat visszahat mindenre. S ne felejtsünk el még egy borzalmat, ami most a világban zajlik. A higiénia, az élelmiszerbiztonság. Mást sem hallani, mint hogy beteg a csirke, itt a marhakergekór. A tv és rádió reggeltől estig ezt szajkózza, s azt, hogy milyen veszélyes húst fogyasztani. Holott jól tudjuk, hogy a húsfogyasztás egészségesebb, mint növényt enni.

Engedjen meg a végére egy személyes kérdést. Mindezek hallatán Ön miért csinálja azt, amit csinál?

Jogos a kérdése. Az az eddigi tapasztalatom, hogy a húsiparból, még ha szerényen is, de meg lehet élni. Más kérdés, hogy ez a szenvedélyem, s lassan másról se lehet velem beszélgetni, mint erről. Azért hosszú távon azt sem tudom elképzelni, hogy a világ hús nélkül ellenne. Lehet, hogy csökken a fogyasztás, de a világ népessége nő, és egyre több az éhes ember. És azt gondolom, hogy a mi cégcsoportunk megmarad, s a legjobbak leszünk. Ismeri talán azt a viccet, hogy akasztják a bírót. Egy idegen kérdezi a helyi polgártól, hogy miért akasztják a bírót? Talán rossz bíró volt? Dehogy, hangzik a válasz, nagyon is jó bíró volt. De van egy törvényünk, hogy minden ötödik évben felakasztjuk a bírót. És mégis van jelentkező? - kérdezi az idegen. Persze, mert mindegyik azt hiszi, hogy olyan jó bíró lesz, hogy őt már nem akasztják fel. Szóval, én is azt gondolom, hogy olyan húsiparos vagyok, akit nem akasztanak fel.