Az újságíró noteszából

Egykor és ma. Volt idő, amikor ez volt a jelszó: aki nincs ellenünk, az velünk van. Most: aki nincs velünk, az nincs is.

Megélt tapasztalat. Ha a tulajdonosok, a cégvezetők, a menedzserek azt látják, hogy a kormány szűkmarkúan kezeli a munkavállalói jogokat és nyíltan szakszervezet-ellenes, akkor indíttatva érzik magukat a hasonló viselkedésre és eljárásra. Beszédes és látványos példája volt ennek a legutóbbi vasutassztrájkban a MÁV Rt. vezetőinek magatartása.

Valaki mondja meg. Bejelentés nélkül szinte folyamatosan emelkednek a gyógyszerárak. Hovatovább megfizethetetlenek lesznek az alacsonykeresetűek, a kisnyugdíjasok számára. Ez a jelenség bosszantó, dühítő. Az is ingerlő, hogy áttekinthetetlen a gyógyszeráremelés egész helyzete. Ki mondja már meg, hogy melyek a valós okok, és mit lehetne- kellene tenni az áremelés fékentartására?

Cáfolat. A szakszervezetek nem egészségügyi reformpártiak? De igen, azok. Ám csak olyan reformokban érdekeltek, amelyek javítják az egészségügyi ellátást. Nem kérnek viszont a reformdiktatúrából. Elleneznek olyan reformnak nevezett intézkedést, amely drágítja az ellátást, rontja a színvonalat. Nem lehet mindent piacosítani. Szembe kell szállni a „piaci fundamentalizmussal." A verseny abban mutatkozzék meg az egészségügyben, hogy ki, hol, miben javítja a szolgáltatásokat.

Egy mondatban. Az információs társadalom lehet dezinformációs is.

Kérdőjel. A civil szervezetek fokozatosan átveszik a szakszervezetek szerepét - hallottam egy tanácskozáson. Csakugyan? Nem hinném.

Erdészek az emberről. Az erdészek milleneumi szakmatörténeti konferenciáján hallottam: „Az erdő az eszköz, az ember a cél." Aztán: „embertelen ember". S milyen szép?! Sír az emberség, nő az elégedetlenség." S végül: „A gazdaságért van az ember? Nem, a gazdaság van az emberért.!"

„Családbarát kormány." Sokat hallunk manapság erről. Arról, hogy a jelenlegi kabinet családbarát politikát folytat; vagyis a családot helyezi előtérbe, a családok támogatásának jelentőségét hangsúlyozza. A polgári kormány „polgárokban" gondolkodik, nem munkavállalókban és nyugdíjasokban. A család fontossága vitathatatlan, ám ahogyan ezt teszik, az elgondolkodtató és megkérdőjelezhető. A legtöbb család ugyanis munkavállalókból, nyugdíjasokból, munkanélküliekből áll, azaz nem lehet „családbarát" az a kormányzati politika, amely nem „munkavállaló-barát". S akkor még nem beszéltünk az egyedül élők sokaságáról.

Kettős kihívás. A globalizálódó világgazdaság kiélezett versenyében a mindenkori kormánynak két - ellentmondó - szempontot kell összehangolnia. Mindent meg kell tennie azért, hogy a gazdaság megőrizze, sőt javítsa nemzetközi versenyképességét, ami a költségek, így a munkaerőköltségek óvatos kezelését igényli. Ugyanakkor őrködnie kell azon, hogy a piaci versenynek a költségei ne terheljék aránytalan mértékben a munkavállalókat, azaz biztosítania kell a munkavállalók védelmét. Azt, hogy a nemzetgazdaságban megtermelt növekvő jövedelemből arányosan részesedjenek. Az előző érdek a kormányt a munkaadókhoz, az utóbbi a szakszervezetekhez közelíti.

Szabad választani. A napokban meghívót kaptam a Közszolgálati Szakszervezetek Szövetségének „Munkavállalói érdekvédelem a tíz éves múlt és a perspektíva" című konferenciájára. A vitafórum meghívójában feltüntetett kérdések a következők voltak: A kialakuló piacgazdaságban végbement-e a szakszervezetek adaptációja? Hogyan alakultak a munkaadói és munkavállalói magatartás-minták, a közöttük lévő kapcsolatok? Milyen összefüggés van a jogállamiság és a szakszervezetek működési feltételei között? Milyen a politika és a munkavállalói érdekvédelem kapcsolat? Segítette-e a nyilvánosság a szakszervezetek tevékenységét?

Ott, a tanácskozáson Lengyel László, Kopátsy Sándor, Szalai Erzsébet és más neves gazdaságfilozófus, jogász és újságíró-szerkesztő igyekezett választ adni a fenti kérdésekre. Itt, most bárki eltűnődhet rajtuk, aki olvassa e sorokat és kedveli a jótékony töprengést.